Ami a legnehezebb...

 Ó, nem a honvágy, nem, nem! Hanem a együtt élés... Sokszor belegondoltam már abba, hogy mit tettem volna, ha nem ketten jövünk ki,Attilával. Gondoljatok bele: az ember megérkezik egy vadidegen országba, vadidegen környezetbe és ráadásként vadidegen emberek közé kerül.A legtöbb embernek,aki kijön nagyjából arra van pénze, hogy megvegye a repjegyet, kifizesse az első két heti lakhatását és kész. Londonban pedig igen magasak a lakhatási költségek! Egy dupla szobáért, amelyet meg kell osztanod valakivel, 70-80 fontot is elkérnek hetente, egy single szoba ára pedig, ahol egyedül lakhatsz, elérheti a heti 100 fontot is. És többek között ez az egyik olyan helyzet, amelyre senki sem tud felkészülni : kivel kerülsz össze? Ide bizony felnőtt emberek jönnek, kialakult szokásokkal, rigolyákkal... és hirtelen úgy kell élniük, mintha tizenéves koleszosok lennének... Össze kell költöznöd egy ismeretlen emberrel, aki lehet, hogy horkol, böfög, alkoholista vagy drogos és lehet, hogy büdös a lába is... :D Most persze a legrosszabb verziót írtam, de van ilyen is! Szóval, nem egyszerű és ebből rengeteg konfliktus adódik, mert az ide érkezők jelentős része erre nem is gondol! Számtalan olyan esetnek voltam a tanúja, hogy egymást ismerő emberek jöttek és költöztek össze, mondván: minden a legnagyobb rendben lesz! De ismerni egymást és együtt élni, nem ugyanaz és rengeteg " barátság" megy így tönkre, sajnos. Ráadásul, ezekben a házakban általában 10-12 ember van összezárva, tehát az ingerek hatványozottan érvényesülnek. Jó esetben legalább a szoba jól néz ki, de erre ne nagyon számítson senki. Jó esetben két fürdőszoba van egy házban, rossz esetben egy... Nos, a legtöbb vitát általában a közös helyiségek takarítása okozza: aki takarít fúj arra, aki nem...egy idő után elég unalmas mindig neked rendet rakni. Nem mindenki fekszik egy időben, nem mindenki viseki el egyformán a zajokat és a különféle szagokat. Én például utálom a brokkolit, még a szagát sem bírom, de eddig mindig olyanokkal kellett együtt laknom, akik rajongtak ezért a zöldségért... :(
  Sok vita van a fürdő használata körül is, főleg ha az emberek egyszerre kelnek de sok a vita az egyetlen mosógép körül is. Aztán meg van olyan is, hogy egyszerűen nem vagy szimpatikus valakinek a házban - van ilyen az életben! - és ez keseríti meg az életedet. A generációk közötti konfliktusokról már nem is szólok...
  A helyzet tehát nem egyszerű, de nem is menthetetlen, mert egy idő után megismered a lehetőségeidet és saját házat bérelhetsz olyan emberekkel, akiket kedvelsz és akikkel kijössz! Vagy, eleve olyan házba kerülsz! Mert ez sincs kizárva! :)

Az ügynökségekről...

    Mivel a múltkori bejegyzésem kissé patetikusra sikeredett, ma egy földhözragadtabb témával, az ügynökségekkel foglakoznék. A takarító ügynökségekkel persze, hiszen azok működését ismerem. Londonban szinte valamennyi hotel ügynökségekkel dolgoztat, még az olyan nagyok is, mint pl. a Hilton, a Ritz vagy a Savoy. Ennek nagyon prózai oka van: senki sem szeret bíbelődni az állandóan változó létszámmal, az "egyik nap még vagyok, másnap már nem jövök" típusú szobalányokkal és hasonló problémákkal. Az ilyen helyzetek megoldására jöttek létre az ügynökségek, amelyek szerződéseket kötnek a hotelek takarítására.Szobánként meghatározott összegért dolgoznak, gyakran nem csak a személyzetet, hanem a takarítószereket is ők adják, sőt a mosatásért is ők fizetnek. Ezért bizonyos összeget kérnek el, egy szoba takarításáért, nyilván hotelenként más-és más a tarifa, attól függ milyen magas színvonalú maga a szálloda. Ha jól tudom pl. a mi kis motelünk 5 fontot fizetett még tavaly az ügynökségnek szobánként. Ha azt nézzük, hogy nekünk nagyjából 4 szobáért fizetnek ki 6.19-et, akkor már érthető, honnan nyereségesek ezek a vállalkozások. Nagyobb és macerásabb hotelekben természetesen magasabb az ügynökségnek fizetett összeg, de az órabérek a legtöbb ügynökségnél nem magasabbak a minimál órabérnél. Korábban már írtam, hogy valamennyi hotelben más és más az egy szobára kiszabott idő, illetve mindenütt más és más a hotel protokollja: van ahol minden szobában takarítanak, van ahol csak az üresedő szobákban, tehát mindenütt valami fakszni, ebben biztos lehetsz.
   Az ügynökségek a következő logika szerint működnek: kitalálják, hogy mennyi az a szobaszám, amelyet neked óránként meg kell csinálnod, vagyis mennyi a norma. A betanulási időre azt ígérik, hogy valemnnyi ledolgozott órádat kifizetik, ami általában így van, de 8 óránál sehol sem fizetnek többet.Ez általában 3 hónap, majd ezt követően döntenek arról, hogy maradhatsz-e vagy sem. Akit 3 hónapig nem küldenek el, az általában marad is, ha akar. Aki marad, az pedig igyekszik a norma szerint dolgozni, attól függetlenül, hogy sokan nem tudják: továbbra is órabért kapnak. Pontosan nem tudom, hogyan megy ez de szerintem lehet valami törvény, ami arra kötelezi a munkáltatót, hogy kifizesse a munkával eltöltött idődet. Ezt onnan tudom, hogy folyamatosan írtam a szobaszámokat, de sehogy sem jött ki a norma és a kapott  munkabér közötti összefüggés. Mindig több pénzt kaptam, ugyanis. Egyszer aztán az ügynökséges csaj elszólta magát, mikor  újra felhívta a figyelmünket  a norma betartására, mondván: az elmúlt hónapban öt órával többet fizettek nekem, mint amennyi egyébként járt volna. Tekintve, hogy abban a hónapban egyáltalán nem volt szabadnapom - of course! - napi tíz perc pluszról beszélünk, ami akaratlnul is becsúszik, főleg ha a hotel roppant igényes vagy idióta a supervisorod vagy csak kifogsz egy foltos paplanhuzat- szériát, szóval akármitől! Visszatérve a lényegre: a norma elsősorban arra való, hogy az ügynökségnek meg legyen a maga tisztes haszna. És addig mantrázzák ezt a  norma dolgot, hogy akaratlanul is elkezdesz ennek megfelelni, sőt kialakul egyfajta verseny is a lányok között, hiszen ki nem szeret első lenni? Egyébként meg, ha nem ugrod meg a szintet, elköszönnek tőled. Ilyen egyszerű!
  En jelenleg egyetlen olyan szállodaláncról tudok, amelyik nem ügynökséggel dolgoztat, illetve vannak kisebb de nagyon elit hotelek, ahova motivációs levéllel lehet jelentkezni. Mondjuk, ezen jót röhögtem, mert mit lehet egy ilyen levélben leírni, motivációként? Hogy baromira szeretek takarítani?
A nagyobb és híresebb hotelek közül sokban van saját személyzet is. Egy lány innen a házból a Ritzben dolgozott, igaz csak pár hetet, de ott pl. van saját alapszemélyzet az ügynökséges lányok mellett. És itt szeretnék eloszlatni, ugyanakkor pedig megerősíteni egy, a net-en keringő híresztelést: valóban van olyan, hogy valakit átvesz egy szálloda az ügynökségtől. Mondjuk abban az esetben, amennyiben "kihal" egy szobalány vagy  nyugdíjba megy. Ez a személyzet ugyanis nagyon jó fizetést kap és évek hosszú sorának kell eltelni, hogy bizonyítsd a rátermettségedet, megbízhatóságodat, stb. Aki tehát évek óta ebben a szakmában dolgozik, már nem nagyon vált, azok sokkal hamarabb elmenekülnek. Asszem,én még maradok! :)
     

Sziasztok! :)


   Hosszas kihagyást követően jelentkezem ismét és ennek két oka van. A hosszas hallgatásnak az, hogy gyakorlatilag nem nagyon volt miről írnom...na jó! Kedvem sem! :D De azt gondolom, senkit sem érdekel a munkahelyi napi apró furka-piszka, ami itt is épp olyan természetes, mint minden más helyen, ahol emberek dolgoznak. Röviden: ugyanott vagyok, Kitti is visszakerült - kis kerülővel - , az arca nem változott, a főnök csak " savanyúcukorkának" hívja, Eva felmondott  - hála az égnek! - és már a harmadik supervisort neveljük, közös erővel. :) Magam annyira gyakorlott szobalány lettem, hogy csak akkor nem ugrom meg a szintet, ha minden második percben elgáncsol valaki. :D Jelentős változás még az életemben, hogy buszról metróra váltottam, ami ugyan drágább, de minden szempontból gyorsabb. Így ma már nem utazom naponta 4-5 órát, csak kettőt...összesen! A felszín helyett így most a londoni föld alatti utakkal ismerkedem. Ati is ugyanott dolgozik, szóval ebben a tekintetben semmi sem változott.

   Ami miatt új bejegyzésre szántam el magam, az az volt, hogy Ati ránézett a blogra valamelyik nap, miközben szemrehányóan megjegyezte, hogy milyen régen nem írtam bele semmit... mert ugye ez a MI közös blogunk és már biztosan minden olvasó elpártolt tőlünk. Aztán megnézte a statisztikát és majdnem leestem a székről! Eddig több mint 5 ezren olvasták el ezeket a sorokat és ez nagyon megtisztelő. Ezen túlmenően azonban azt is jelenti, hogy sok embernek van szüksége információkra a külföldi munkavállalással kapcsolatban, ezért döntöttem úgy, hogy folytatom.

   Külön sorba írom, hogy mindenki felfigyeljen rá: nyugodtan kérdezzetek, bármit, amire kíváncsiak vagytok!!! Amire tudok, válaszolni fogok, amit nem tudok: kiderítem! Csak írjatok a "megjegyzés" rovatba és látni fogom.

  Mai bejegyzésemben kicsit szubjektív leszek: az érzéseinkről fogok írni. Közel két évvel ezelőtt iszonyú kétségekkel jöttünk ki ebbe az országba. Lapot húztunk 19-re bár veszítenivalónk már semmi sem maradt. A lányom korábban külföldre költözött, még akkor, amikor nekünk ez az egész meg sem fordult a fejünkben, még álmunkban sem. Amikor először hazajött - Ő Máltát választotta, ma is ott él és valószínűleg egy közepes méretű cunami sem tudná onnan kirobbantani - szóval, amikor először hazajött, mint gondos anya én is megkérdeztem, hogy mégis, meddig akar maradni? A válasza az volt: Anya! Én megtanultam odakint nevetni és ezt nem akarom elfelejteni. Nagyon rosszul esett akkor, amit mondott, mert azt gondoltam: jó anya vagyok, nem szenvedett soha semmiben hiányt, miről beszél akkor ez a gyerek?! Nos, az elmúlt másfél évben tökéletesen megértettem, miről is beszélt. Az elmúlt másfél évben mi is megtanultunk újra nevetni. Sokszor egymáson vagy magunkon, de nevetünk. Mert lehetőséget kaptunk az újrakezdésre és nem dobtak bennünket a kukába, csak azért mert már nem vagyunk húsz évesek. Mert a fizetésünkből meg tudunk élni. Mert nem okoz gondot minden nap vagy másnap. Megismertünk egy más világot, egy másfajta életfelfogást: itt az állam nem ígérget hatalmas nyugdíjat, majd ha megöregszel de nem is szedi el az összes pénzed, hanem hagyja, hogy te magad gondoskodj öregkorodról. Aztán magadra vess, ha nem sikerül! / mondjuk, akkor sem hagynak magadra.../ Itt az emberek többségét nem érdekli a politika és fogalmuk sincs, ki a Nemzeti Bank vagy a Médiatanács elnöke, egyszerűen: élnek. A rendőr rád mosolyog az utcán és megkérdezi, hogy jól vagy-e? Tudom, leírva ez így hihetetlen, de ez egy más világ. Más emberekkel, más gondokkal. Mert itt sem minden tökéletes de legalább vannak lehetőségeid, van ami miatt minden nap fel tudsz kelni és semmi sem kilátástalan. Teljesen mindegy, hogy mivel keresem a kenyerem, az ilyen "ego"dolgok már nem számítanak bizonyos életkor és tapasztalat után. Egy dolog számít: az érzés, hogy szükség van rád és arra amit csinálsz. Nagyjából itt tartunk most. És csak egy dolgot sajnálok igazán: hogy nem korábban, fiatalabb koromban váltottam országot. Ma csak ennyit akartam írni....