A segítségnyújtás... ahogy azt egyesek gondolják...

   Mint egy hete megírtam, sok új lány megfordult már nálunk de arról nem beszéltem, hogy ahányan csak vannak, annyiféle segítségre szorulnak. Persze nem mind, bár ha belegondolok, a muszlim lányt kivéve, mindenkinek segítettem, így vagy úgy. Igazából nem értem ugyan, de az alapszolgáltatásaim közé tartozik, hogy mindenkit én igazítsak el, hogyan juthat el a hotelhez. Hogy ez miért olyan bonyolult, fiatal, már interneten felnőtt nemzedéknek, fel nem foghatom, mert a post cod alapján simán meg lehet tervezni az útvonalat az internet segítségével. Nekem is sikerült... Ám úgy látszik, ez túl bonyolult feladat a legtöbbeknek, így kénytelen vagyok mindenkit én navigálni az első napon. Ráadásul kora reggel kell mindenkit összevadásznom a Victoria állomás környékén, ahol ilyenkor alig pár ezren igyekeznek munkába...percenként! Mert ha azt mondom, hogy keresse meg ezt vagy azt a helyet, egészen biztos, hogy nem találja, ha azt mondom, hogy legyen a Victoria előtt, akkor ő biztosan a háta mögött vár. Még szerencse, hogy voltam tájékozódási futó annak idején a gimiben, akkor nem gondoltam volna, hogy ennek egyszer még hasznát is fogom venni. Az ilyenfajta segítségnyújtás kapcsán eddig csak egy lány borított ki, mégpedig az, aki két nap után fedezte fel a terhességét. A legtöbben ugyanis, az első nap után tudnak egyedül közlekedni és minden másban is önállóak lesznek, de ez a lány különösen értelmezte a segítségnyújtás fogalmát. A próbanapján, ami általában azzal zárul, hogy kap egy szobát önállóan, hogy lássák: hogyan és milyen gyorsan dolgozik, összecsapta a szobát, majd elkezdett hívogatni, hogy kerítsem neki elő az Eva-t, mert ő már végzett és NEM ÉR RÁ itt várakozni. Először azt hittem, rosszul hallok, de kiderült: nem. Halál komolyan gondolta! Mondom, én sem nagyon érek rá - több mint 20 szobám volt - várjon türelemmel, Eva-nak is van elég dolga de ő kitartóan hívogatott. Egy idő után felszaladt bennem a pumpa és mondtam neki, hogy maradjon már nyugton, mire gúnyosan megjegyezte: hát ennyit az én segítségnyújtásomról... Amikor végeztem akkor derült ki, hogy egyszerűen ott hagyta a vödreit és hazament... Ennek ellenére másnap reggel csicseregve felhívott fél 8-kor, amikor én már fél úton voltam a hotel felé, hogy ugye megvárom ma reggel is?! Elmormogtam az orrom alatt egy káromkodást, erőt vettem magamon, mondom: persze. Hát, fél 9-re sikerült is odaérnie, alig fél órát vártam rá...azt hittem megüt a guta! Próbáltam magamon uralkodni - baromira nem szeretem, ha mások játszanak az időmmel - ennek ellenére nem bírtam ki, hogy ne jegyezzem meg: ahhoz képest, hogy mennyire nem ismeri a járást, előző nap pillanatok alatt sikerült elpárolognia a hotelből. Ali kezdtünk el dolgozni hívnak, hogy menjek le fordítani: az új lány elhagyta a kulcsát, ami ráadásul az Eva-é volt...be kellett hívni a főnököt, hogy le tudják tiltani a kulcsot, a lány kikérte magának, hogy hibázott volna, az idő telt, én nem haladtam, Eva ingerült lett, ergo: minden szarba belekötött, tehát én is egyre dühösebb lettem...végül a nap végén meg lett a kulcs a szenyes ágynemű között.
  A második gyöngyszem, akiről el is felejtette írni, ebben a kavarodásban, az az a lány volt, akit eredetileg Kitti helyett akartak hozni, mert lassan dolgozott. Nos, őt is összevadásztam kora reggel, kiderült, hogy az anyja már több mint egy éve itt van, irodákat takarít, ami lényegesen könnyebb munka, mint a mienk de abból a szempontból viszont nehezebb, hogy hajnalban és késő délutántól kell dolgoznod, hogy meglegyen az óraszámod, tehát az egész napod el van cseszve. Ez a lány is helyettesített valakit az anyja mellett de ez nem volt stabil állás. Már az első nap azon aggódott, hogy mi lesz a gondosan manikűrözött körmeivel...mondom: mi lenne? Ha itt maradsz, leesik! Ennyi. Másnap reggel, hajnali fél 4-kor (!) kapok egy sms-t Ágitól, mert így hívták, hogy nagyon rosszul van: megy a hasa, hány. Nos, ennek annyi a valószínűsége, mint hogy engem meghívnak a Buckingham palotába teázni. Mivel számítottak Ágira, így Kittit szabadnapra küldték, tehát megint ketten maradtunk egy csomó szobára. Közben folyamatosan engem vegzáltak a hotelban és az ügynökségtől is, hogy tudjam meg, mi van vele. Kérdezem tőle délután, hogy akkor mi a pálya, erre a válasz:még nem tudja, majd reggel megmondja. Mondom:az egy kicsit késő, végül kiböki: jön másnap. Jött. Következő nap én voltam szabad. Reggel - szerencsére nem hajnalban - újabb sms: többet nem jön, talált másik munkát. Mondom: jó, szóljál az ügynökségnek. Válasz: az ő kártyáján nincs pénz, szóljak én... Szóltam...
  

   Már jó régen nem jelentkeztem de én már csak ilyen vagyok... :) Egy éve és egy hónapja élünk Londonban és összességében azt kell mondjam: még nem bántuk meg. Én egy éve dolgozom, ugyanabban a kis hotelben, ahol kezdtem. Az egy év alatt rengeteg lány fordult meg nálunk és ugyanannyi el is ment. Már lassan nem tudom nyomon követni a jövés-menést. Anikó, aki akkor jött ide, amikor az első szabadságomra mentem, küzdött, mint a fogatlan oroszlán, óránként fakadt sírva de akkor sem adta fel. Több mint egy hónapja dolgozott már nálunk, amikor egyszer véletlenül elmentem a szobája előtt és azt látom, hogy Anikó bent áll a fal és a matrac között, az ágykereten. Kérdezem tőle: te mit csinálsz? Azt mondja: teszi fel a lepedőt...magyarul: semmit sem fejlődött. :D Végül azért került el tőlünk, mert a párja, aki viszont egész jól megértette magát angolul, viszont munkát nem talált valami rejtélyes módon (?), elunta, hogy Anikó mindig késő este ér haza és sosincs vacsora időben az asztalon, így -nemes egyszerűséggel! - átkérte egy hozzájuk közelebbi hotelbe. Őt követte egy román kislány, ő három hétig bírta, elment. Ezután jött egy magyar, szóltak a recepcióról, hogy menjek fel érte. Felbattyogok, és szembe találom magam egy muszlim nővel, fején a hagyományos kendő. Kérdezem a recepcióst, hogy hova lett az új munkaerő, mire rábök:ő lenne az... Mivel intelligens ember vagyok - asszem - szemem rebbent csak kicsit. Kiderült, hogy muzulmán férje van, miatta vette fel ezt a vallást, egyébként perfect angol. Nem egészen értettem, hogyan is került ide, de azt mondta: ő dolgozni akar, bármit. Mondom: azt itt lehet, ám rövidesen kiderült, hogy komoly gondjai vannak más emberek megítélésével. Pillanatok alatt kiderült, hogy itt senkinek nem jó az angolja, csak neki. Ő a vallása miatt nem beszél férfiakkal - ez egy napig tartott, másnap már vidáman cseverészett a karbantartó sráccal. Egyébként meg, ne gondolja senki, hogy ŐŐŐ itt dolgozni fog, csak addig marad, amíg órabérben fizetik és amíg a férjét nem tudja honosítani, hogy aztán majd jól eltartsa őt, mint minden hithű muszlim teszi ezt a feleségével. Ja! És borzasztóan mocskos szája volt, úgy értem: szinte mindig káromkodott.Nem értem miért, de majdnem egészen egy hónapig eltűrték neki ezt a lassú tempót, végül kirúgták. Újabb lány: két napot volt, beleértve a tréninget is, a harmadik napon bejelentette, hogy terhes és nem jön többet...fogalmam sincs, igazat mondott-e, de ennél jobbat is kitalálhatott volna, mondjuk, elég lett volna annyi, hogy: nem. Közben Florica is elment szabira, ami nála általában hosszúra szokott nyúlni, addigra volt már egy román kislány, Monica, aki nem adta fel, voltunk tehát ketten. Mindez nyáron, Olimpia, turisztikai csúcs, ritka volt az a nap, amikor nem húsz fölött volt az egy főre jutó szobaszám, mi pedig vártuk a megváltót, aki nem azt üzeni, hogy drága a metróbérlet, meg igazából nem is erre gondolt. És akkor jött a Kitti, aki fiatal, 22 éves és az első két hetem azzal telt el, hogy lebeszéljem arról, hogy felmondjon. De a ritmust igazából ő sem bírta felvenni, ráadásul - nem értem miért - de úgy viselkedik, mint aki szívességet tesz azzal, hogy itt dolgozik. Már egy hónapja figyelmeztették, hogy baj lesz, ha nem iparkodik de valamiért ezt nem vette komolyan és  - anélkül, hogy bárkivel egyeztetett volna, mint egy normális munkahelyen szokás - megvette magának a repülőjegyet, hogy karácsonykor hazamegy, bármi is történik. Közben én is hazamentem, így lázasan kerestek valakit Kitti helyére, de nem sikerült senkit sem találni, így  Monica volt kénytelen engem helyettesíteni... hát, nem volt őszinte a mosolya... Kitti, azt gondolván, hogy mivel eddig nem rúgták ki, már nem is fogják, felbátorodott és kategorikusan kijelentette, hogy akár elengedik, akár nem: mindenképpen elmegy három hétre szabira, he nem engedik el, felmond!  Mondjuk, ennyi szabi nem is járna neki azokra a hónapokra, amióta dolgozik - így nyílt kenyértörésre került sor: Kittinek mennie kell! A hét elején jött is egy magyar lány, akit én tanítottam be de amikor az ágyat csinálta először, olyan gyakorlott és szakszerű mozdulatokkal dolgozott, hogy gyanút fogtam. Állítása szerint otthon is szobalányként dolgozott. Mondom: szólhattál volna, akkor nem csinálok hülyét magamból. Kitti viszont berágott, hogy ő nem is mondott fel, csak kilátásba helyezte és majd ő bemegy botrányt csinálni az ügynökségre, mert őt nem lehet csak úgy elküldeni. Hát... lehet! Bár, még így is tisztességesek voltak vele, mert felajánlották, hogy ne mondjon fel - nem is tudna, mert még munkaszerződése sincs! - majd ha visszajön és van munka, akkor dolgozhat. Most itt tartunk. Ezt csak azért írtam le, hogy tudjátok:sokan vannak, akik nem akarnak alkalmazkodni, aztán a neten telesírják az oldalakat, hogy az angolok milyen szemetek...
   Már előre rettegek, hogy közeledik a karácsony és csak ketten vagyunk stabilak: Florica és én ... hogy mi lesz ebből?! Majd megírom! :D

Életem párja...

Csak, hogy tudjátok: kivel élek együtt... kis szösszenet Attilától! :D
   Ati kitöltött egy net-es angol felmérőt és 40 %-t ért el. Ennek a következőkben még lesz jelentősége...
  Valamit pakolt vagy keresett az autó hátuljában és rettenetesen beverte a fejét. Bejött és rezignáltan közölte, hogy betört a feje... Persze, kétségbeesetten rohantam oda, hogy mi történt? Szerencsére, "csak" egy nagyobb vérömleny lett az ütés helyén meg egy hatalmas púp. Úgy nagyjából 5 percenként kellett megnéznem hogy biztosan nem tört-e be a feje és kb. ugyanennyi időközönként nyafogott, hogy: "nagyon fáj!" Már kezdtem ingerült lenni... és ekkor megszólalt:
- Olvastam valahol, hogy amennyiben erős ütés éri a fejedet, lehetnek furcsa mellékhatások.
Mondom: mégis mi?
- Hát, például: volt, aki folyékonyan beszélt a japánul, miután beverte a fejét- mondja, majd pár másodperc múlva megszólal: Most képzeld el?! Itt állnék 100%  japánnal és 40% angollal...
Szerintetek? :D

Praktikusságok...

    Tudom magamról, hogy mindazok, akik ilyen blogokat olvasgatnak otthon - mint korábban tettem én is - nem elsősorban sztorikra vágyakoznak, hanem használható ismeretekre. Most próbálok néhány ilyen dolgot csokorba szedni, bár hangsúlyozom, hogy én csak olyat írok le, amit magam is megtapasztaltam. Mendemondákra nem szoktam hagyatkozni.
Az első és legfontosabb: soha ne hidd el, hogy bárki tud neked munkát intézni otthonról, nyelvtudás nélkül!
A második: az élethez, csakúgy mint otthon, itt is sok szerencse kell! Van akinek bejön, van akinek nem. Volt itt egy házaspár, a csajjal együtt dolgoztam egy darabig. Fél évig próbálkoztak és nem sikerült egyszerre munkát találniuk, pedig bármit vállaltak volna. Végül feladták és átmentek Hollandiába. Nem tudom mi van velük.
A harmadik: a nők még csak-csak, de a férfiak nagyon-nagyon nehezen találnak itt munkát nyelvtudás nélkül. Míg pár évvel ezelőtt, gyakorlatilag le sem szállt a géped, már volt munkád, mára ez a helyzet megváltozott. Sok embert láttam már megérkezni, vérmes reményekkel, amelyek pillanatok alatt szertefoszlottak és megbuktak a nyelven. Ma már az a londoni magyar, aki pénzért intéz munkahelyet az egyik szállodaláncnál, nos ő is csak olyan férfiak jelentkezését fogadja el, akik legalább középfokon beszélik az angolt. Sajnos, de ez van!
NI-szám! Nos, sokan ígérik a kiérkezőknek, hogy segítenek ezt megszerezni. Az ember hajlamos azt hinni, hogy valóban, tevőlegesen segítenek...de ebben a legnagyobb segítség max. annyi, hogy lebeszélik neked az időpontot. Már ez is hatalmas segítség, mert a többit neked kell intézned. Neked kell megtalálnod a helyet, ahova menned kell, neked kell megértetned magad az ügyintézővel, szóval fogalmam sincs, hogyan csinálják azok, akik egy betűt nem értenek abból, amit mondanak nekik... egyszer majd megkérdezem... :D Elvileg kérhetsz tolmácsot, mi is kértünk, csak nem kaptunk. Szóval, a gyakorlat az, hogy a területileg illetékes hivatalba - olyan, mint nálunk az önkormányzat - be kell menni, ott vannak ingyenes telefonok. Innen lehet időpontot kérni, az NI interjúra,ahol gyakorlatilag bekerülsz az itteni munkavállalói rendszerbe. Az időpontról levélben értesítenek, van aki pár napot, van aki pár hetet vár erre.Addig is kereshetsz munkát, amíg nincs NI számod, mivel a levélben van egy szám, erre hivatkozhatsz vagy egyszerűen magaddal viszed ezt a levelet is.
Nagyjából ennyi...
Van még egy dolog, amiről korábban nem írtam, ez pedig a bankszámla nyitás. Na, ez még egy nem egyszerű feladat! A korábbi visszaélések és az egyre növekvő számú bevándorló miatt ugyanis az angol bankok eléggé megszigorították a nyitási procedúrát. Összességében azt kell mondanom, hogy ahány bank, ahány bankfiók és ahány ügyintéző, annyiféle variáció van. Nagyon ritkán de akad olyan, akinek azonnal sikerül számlát nyitnia, úgy értem normál számlát. De a legtöbb esetben mindig van valami kifogás: most ilyen papírt hozzál, most olyat, most még ez kell, most még az, szóval van amikor hónapokat kell rá várni. Atinak sem volt egyszerű, még úgy sem, hogy annál a bankánál akart számlát nyitni, amelyiknél a cége is vezeti a sajátját és a főnöke is bement neki segíteni. Én az egyszerűbb utat választottam: nyitottam egy ún. pasport-acontot, aminek a lényege, hogy havi 8 fontos kezelési költséget vonnak de csak egy évig. Amennyiben látják, hogy rendszeresen kapsz rá munkabért, legkésőbb egy év múlva átállítják normális számlára.
Hát nagyjából ennyi a praktikusság, amiket össze tudtam hirtelenjében szedni. Biztosan van más is de azt privátban úgyis megírja, aki akarja. :) Biztosan lehetne többször is írnom, de hetente egyetlen szabadnapom van - ha van! most megint nem volt két hétig! - és akkor kellene mindent megcsinálnom, amire egyébként nem jut időm. Ráadásul, intenzív angol tanulásba kezdtem, na, nem most! Már hónapokkal ezelőtt, amikor  bevezettük a tv-t. Ez a legjobb módszer, mivel itt mindent feliratoznak, még a sportmeccseket is! :D Egyszerre olvasod és hallod és hát a legkedvesebb sorozatomat, a Poiro-t nézhetem! Hát kell ennél több a boldogsághoz? Hát kell... de erről majd legközelebb!
Szolgálati közlemény! Bea! Ne add fel, ott ugyanis biztosan többet tanulsz majd angolul! Időnként írj, hogy mi van Veled, ok? Ja! és irigyellek a tengerpart miatt!
Erre a hétre ennyi...

Újra a fedélzeten! :)

    Remélem, hosszú hallgatásom ellenére még maradt olyan, aki kíváncsi ránk. Sajnos, semmit sem szeretek, ami kötelező, így blogot is csak akkor írok, ha van hozzá kedvem, na meg persze időm és energiám.Meg mondanivalóm...ugye? Nos, most lett egy kevés időm, gondoltam elütöm valamivel, valami értelmessel és most ez tűnt a legjobb ötletnek.
   Két hét pihenő (?) - orvosok, hivatalos ügyek, rokonlátogatás - után tértünk vissza Londonba és újra fejest ugorhattam a munkába. Az elején még úgy tűnt, hogy minden rendben van, a kis spanyol Eva is viszonylag normális volt, bár nála ez az állapot nem szokott sokáig tartani. Ezúttal is így lett. Az első hét után elkezdte a kekeckedést, amit még viszonylag békésen tűrtem, átmentem zenbe... De eljött a pillanat, amikor már ez sem segített. Történt pedig, hogy Eva főnöke terepszemlét tartott és lechekkolta a szobáinkat. és hát persze, hogy azért főnök, hogy találjon hibákat. Itt nem is főnök, aki elégedett mindennel, legalábbis azt hiszik, hogy ez a helyes magatartás. A hibák igen jelentősek voltak: egy pötty a tusfejen, por a falon (sic!), a folyosón a sarkokban egy kevés por, mind főbenjáró bűn...egy 5 csillagos szállodában, talán... Mindegy: Eva, ezen felbuzdulva, no meg azon, hogy úgy érezte: szabad kezet kapott tervei végrehajtásához, elkezdte a trenírozásunkat. Tudni kell, hogy minden nap van egy bizonyos feladat, amit aznap kell elvégezni: hétfőn a fürdőszobák ajtajait kell lemosni, kedden légkondi, stb, egyedül vasárnap nem volt semmi...eddig. A "nagyvizit" utáni napon elkezdődött a vérengzés: a napi munka mellé kaptunk pluszmunkát is, minden nap. Nos, ez azért idegesítő, mert mint már mondtam, minket nem órában, hanem szobában fizetnek. Amennyi szobád van azt elosztják 3.75-tel és annyi az órád. Egy szobára tehát van negyed órád, minden tovább perc, amit bent töltesz, ingyen van. Kicsit ingerültek lettünk tehát, amikor pluszban minden nap falat kellett takarítani, meg még a napi melót is megcsinálni., mindezt időre. Eva a főnökével takarózott a hangulat pedig egyre feszültebb lett és a robbanás nem is váratott sokáig magára, naná, hogy nálam robbant a bomba! Sajnos, úgy vagyok összerakva, hogy meg sem kell szólalnom: minden az arcomra van írva, ha felmérgelnek, akkor különösen! Eva aznap belekötött egy WC-be, mondván hogy mutassam meg, hogy takarítom. Mondom: pontosa úgy mint eddig. De mutassam meg, takarítsam le előtte. Na, akkor borította el az agyamat a vér, elkezdtem csapkodni és elég hangosan adtam hangot nemtetszésemnek is. Eva kicsit meglepődött, főleg, amikor odacsaptam a WC tetőt is és megkérdeztem, hogy ez így már jó lesz? Közölte velem, hogy mivel így viselkedek, felhívja az ügynökséget és áthelyeztet.Mondtam: nem kell, megyek magamtól is, mert ha már szívatnak, akkor tegyék azt órabérben és akkor minden rendben van.Ezzel faképnél hagytam. Vesztemre, aznap jött az ügynökséges csaj, akinek persze Eva azonnal beárult, így az is magához kéretett. Nem részletezem: azzal is jól összevesztem. A következő pár nap elég feszülten telt. Aztán a román kolléganőmnek orvoshoz kellett mennie, így hétfőre kért szabadnapot, amikor egyébként is nagyon sok szobánk van. Az ügynökség küldött egy másik lányt, de arról rövidesen kiderült, hogy már régen nem szobákat csinál, hanem reggeliztet és a közösségi részt takarítja, és hát a kettő nem ugyanaz, ugye? Magyarul: semerre sem haladt. Erre Eva kért egy másik lányt is. Én 5-re húsz-egynéhány szobával végeztem és arra mentem le, hogy a két román lány hangosan szidja Eva-t, románul ugyan, de hát ő a sapnyolból, meg abból, hogy románokkal dolgozik, mindent értett.Hiába mondta nekik, hogy menjenek vissza megcsinálni ezt-azt, ami neki nem tetszett, ezek odavágták a kulcsot és hangosan átkozódva faképnél hagyták. Pár perc múlva Eva-t zokogva találtam az öltözőben.... és persze, amilyen marha vagyok azonnal elkezdtem vigasztalni. Egyrészt, mert nem bírom nézni ha valaki sír,  másrészt meg tényleg megsajnáltam. Ott bömbölt a nyakamban, hogy útálja ezt a munkát, elege van a főnökeiből, a vendégekből. Szóval értettem én az Ő problémáját, mert ha bármelyik idegbeteg vendég kitalál valamit, rögtön őt cseszik le és hát alig húsz-egynéhány éves, nem igazán van még élet tapasztalata, mindenben maximálisan meg akar felelni. Így viszont mi utáljuk, akikkel napi kapcsolatban van és ez nyilván mindenkit megvisel.. Próbáltam lelket önteni bele, mondtam, hogy ne aggódjon, segítek, fogtam a vödrömet és úgy felöltözve cibáltam magammal, hogy hozzuk rendbe, amit ezek elszúrtak. (A pólóm bánta; fekete volt... aztán a hypotól pöttyös lett...)  Nos, ez- után az eset után Eva megváltozott. Valószínűleg felmérte, hogy nálunk rosszabb munkaerőt is kaphatna, mi legalább jövünk mindennap és csak néhány havonta borulunk ki, akkor sem így. Én nem mondtam senkinek, hogy mi történt, nem akartam visszaélni a helyzettel. Sokáig tesztelt, hogy most akkor kihasználom-e a gyengeségét de én nem az a fajta vagyok. Viszont normálisabb velünk és kicsit lazább is lett. Most már naponta hülyülünk egy sort. :) És még sem dőlt össze a hotel... és még én sem kerestem magamnak másik állást. Eddig! :)

Hogyan lehet és kell túlélni? Tuti tippek szobalányoknak!

   Már nagyon régen készülök ennek a fejezetnek a megírására de a korábban vázolt helyzetek miatt erre eddig nem került sor. Ma viszont megkezdem 2 hetes - egyébként nagyon megérdemelt! - szabadságomat és remélem a net is velem lesz, ez alkalommal...
  Nos, akár kisdoktorit is összehozhatnék a témában, shmi-vel ( :D ) ismerem egy kicsit a témát, lehet meg is teszem! Hasznos tanácsok tehát mindazoknak akik: még csak tervezik, akik most vágnak bele, akik már benne vannak és benne is akarnak maradni a szobalányságban!
  Bizton állíthatom, hogy ehhez a munkához két fontos dolog kell. Az egyik a fizikai alkalmasság. Bárhogyan csűrjük, csavarjuk: ez bizony kőkemény fizikai meló, modern kori (rab)szolgaság. Bizonyos idő elteltével már mindened fájni fog: derék, térd, könyök, ujjak...bár olyan leszel mint a primadonnák: amikor színpadra lépsz ezeket elfelejted, mikor vége a darabnak akkor meg beledöglesz. Erre tehát készüljön fel mindenki, aki azt választja. Nem mindenki bírja a heti 6 napos állandó melót, ami - mint az velem és másokkal is előfordult - van, hogy sokkal több nap lesz, pihenő nélkül! Persze, lehet beteget jelenteni, de nem állandóan, hiszen minden helyre legalább ötvenen állnak sorba, ha nem ugrod meg a szintet pillanatok alatt megszabadulnak tőled. Nagyon fontos, hogy próbálj meg fogásokat ellesni a tapasztaltabbaktól: mivel takarítanak, mit. Nekem pl. közel 5 hónapomba került, hogy rájöjjek: hogyan lehet gyönyörűre varázsolni a tükröket, addig csak szenvedtem velük, pedig pillanatok alatt megvan ha ismered a trükkjét! A jó szobalány nem esik neki a szobának, mint bolond tehén az anyjának, hanem: gondolkodik!
  A másik fontos - ha nem a legfontosabb! - elem, és erre sokan nem készülnek fel, többek között én sem: az a pszichés megterhelés, ami sokkal durvább mint a fizikai. Nagyon sokan ezen buknak el, nekem is majdnem sikerült... Nagyon nehéz elviselni az állandó kontrollt és az állandó cseszegtetést! Főleg akkor, amikor az ember azt hiszi, hogy minden tőle telhetőt megtesz és valóban megteszi, mégsem jó! A friss szobalányok jelentős része megpróbál gyors lenni de ezzel párhuzamosan alaposnak is kell lennie. Na, ezt a kettőt kell összeegyeztetni és akkor a siker nem marad el! Kezdőként nagyon bosszantott, hogy sokan sokkal gyorsabbak voltak nálam én meg - hiába volt a nagy akarat - nem haladtam semerre, ráadásul hibát hibára halmoztam! Egy idő után már szép kis üldözési mániám lett, azt gondoltam csak velem tolnak ki, mindenki ellenem van, hagyom a fenébe az egészet! De mivel makacs ember vagyok, maradtam. Nagyon nem szeretek veszíteni! :) Aztán először csak elfogadtam a helyzetet, az érdekes szobaosztásokat, amikből soha nem én jöttem ki győztesen és szépen lassan elkezdtem rendet rakni a fejemben. A supervisor azért van, hogy ellenőrizzen, tehát ott kezdtem, hogy nem húztam fel magam minden egyes mondatán: ha valamit talált visszamentem, megcsináltam, legközelebb arra is odafigyeltem. Aztán már nem akartam gyorsabb lenni senkinél sem, úgy voltam vele: ha kellek így: jó, ha nem: viszlát! Eleinte nagyon féltem az ágyaktól, szinte mindegyik a személyes ellenségem volt, aztán rájöttem, hogy mindegyiknek megvan a maga kulcsa csak ki kell tapasztalni. Szép lassan rájöttem: akkor tudok jól dolgozni, ha megnyugszom! Akkor nincs kapkodás, nincs idegbaj, nincs para... Elkezdtem tudatosan arra koncentrálni, hogy egy zen-budhista állapotába kerüljek...és a dolog működött! Nem kaptam kisebbfajta idegösszeomlást egy foltos ágyneműtől, a több mint 20 szobától vagy attól, hogy valamit nem jól csináltam. Sokkal alacsonyabb hibahatárral és  hatékonyabban sikerült dolgoznom is és sokkal jobban haladtam, mint korábban.
   Persze, azt azért nem állítanám, hogy mindig ilyen állapotban kell lenned, mert birka azért ne legyél! Most is vannak olyan helyzetek, amikor nagyon ki tudnak hozni a sodromból, olyankor nem is fogom vissza magam! Íme egy példa: valamelyik vendég azzal állt elő, hogy büdös a fürdőszobája, természetesen nem az én szekciómban!, mire aznap a mi kislányunk minden istenverte lefolyót fullra öntetett egy olyanfajta porral, amit a klórhoz tudnék hasonlítani de annál sokkal erősebb és csak a tusolók lefolyójához használjuk!És ami nem csak büdös de nem is egészséges...ezért nem használjuk másra! Minden szobában a WC-ket szaglászta, már azt hittem inni is fog belőle, és a végeredmény minden szobánál az volt, hogy  büdös! Hát kérdem én: hogyan lehet egy fényesre suvickolt WC, amibe beleöntöttél 5 liter baromi erős cuccost, büdös??? Aztán, amikor azzal jött elő, hogy öntsünk a WC-kbe is ebből a porból (!), akkor kiakadtam  és önkéntelenül elüvöltöttem magam, hogy : fejezd be! Nyomaték képpen  a kezemben lévő valamelyik flakont a földhöz vágtam mérgemben! Olyan gyorsan felszívódott, hogy csak na és soha többet nem jött elő ezzel az elmebeteg ötlettel! Utána napokig nem macerált! :)))
  Nem állítom, hogy a fentebb vázolt ajánlat mindenkinek megoldás lehet, nekem eddig bejött! Persze minden supervisor más és más: van aki rendesebb van aki kifejezetten élvezi a hatalmát és vissza is él vele rendesen. Ahol az együttműködés legkisebb jelét sem látod hetek után sem,- természetesen alapos önvizsgálatot követően - onnan valóban gyorsan el kell jönni és másik helyet keresni...mert Londonban nem csak sok szobalány van, hanem nagyon-nagyon sok szálloda is!
Good luck! ...én pedig pihenek egy kicsit!

Újabb helyzetjelentés...

   Nos, amikor az előző bejegyzést megejtettem, akkor még nem sejtettem, hogy mi is vár még rám...Ezért is tehettem azt a felelőtlen ígéretet, hogy rövidesen jelentkezem. Egy biztos: a hallgatásomnak most kivételesen nem legendásan híres lustaságom volt az oka. A következő történt...
   Utolsó bejegyzésemet követően román kolléganőm elment szabadságra, első nekifutásra két hétre. Ez, számunkra azt jelentette, hogy ketten - igen, jól olvastátok! ketten - maradtunk ez egész szállodára... Gondoltuk, sebaj, valahogy csak kibírjuk ezt a két hetet?! Hogy mindenki értse, a mi szállodánkban napi átlagban 45 feletti szoba szabadul fel, van amikor bőven 50 feletti ez a szám. Nos, amennyiben ezt elosztjátok kettővel, nem nehéz kitalálni mennyi szoba jut egy emberre...A baj akkor kezdődött, amikor a két hétből egyszer csak három lett... A szabadnap az volt, amikor egy szombatra kettőnket hívtak be, hogy "csak" 14 szobánk legyen, fejenként! Az ezt követő vasárnap szabadult el a pokol! Engem berendeltek vasárnapra, mondván, hogy jön a román kolléganő...aki természetesen nem jött! Kérdem: mennyi szoba van mára? Mondják: 29 plusz a közösségi részek. Ekkor még nem is lettem ideges, azon mér régen túl voltam, akkor viszont igen, amikor mondták, hogy ne aggódjak, mert lesz segítség: egy új lányt kell betanítanom...Na, ekkor kezdtem el fohászkodni! Nem akarom túlragozni: a kezdeti csetlés-botlás után délután negyed ötre készen lettünk, még a supervisor kislány is ágyazott, igaz csak hármat, de az is sokat segített!
  Még aznap elterjedt, hogy Florica nem jön vissza, ami hihető is lehetett, mivel négy év után, minden külön értesítés nélkül elvették tőle a közösségi rész takarítását, ami neki napi két óra pluszpénzt jelentett, addig. Mindenki azt pletykálta, hogy az új lány az ő helyére jött mivel Florica megsértődött és felmondott. Már kezdtem beletörődni, hogy az enyém marad az a nyomorult alagsor, az összes szűk szobájával, amikor váratlan dolog történt, persze ez sem minden előzmény nélkül...
  Történt, hogy a magyar kolléganőm takarítás közben talált egy sampont és hazavitte. Ebben nincs semmi különös, hiszen naponta találunk tusfürdőt, sampont és más kencéket, amiket megvesznek és nem visznek magukkal, mert mondjuk csak kézipoggyászuk van és ekkora mennyiséget nem vihetnek fel a repülőre. Ezeket persze mind hazahordjuk, mert alig hiányzik belőlük valami. Nekem pl. már annyi van itthon, hogy Ati szerint nyugodtan nyithatnék egy drogériát...de ez most mellékes. Az előző esetben viszont az történt, hogy a vendég csak másik szobába költözött de mire az én kolléganőm odaért, a csomagokat már átvitték a másik szobába és a papírjára sem volt felírva semmi. A vendég pedig elkezdte keresni a samponját, ami nem valami szokványos kence, hanem valami spéci hajnövesztő vagy mi a fene volt és 58 fontot kóstált! Amikor a csajt megkérdezték, hogy hol a sampon, rögtön rávágta, hogy kidobta. A karbantartó srác feltúrta az összes szemetes zsákot, persze nem találta sehol. A vendég pedig lobogtatta a blokkját, hogy ő bizony vásárolt egy ilyen terméket és azt a szálloda eltökítette az átköltözés során, így kéri az árát. A hotel pedig fizetett...majd szóltak az ügynökségnek, hogy vonják le a nő fizetéséből! 58 font, az azért itt is sok...
Természetesen megjelent az ügynökség munkatársa és hevenyészett nyomozást folytatott le az ügyben - én tolmácsoltam persze! - majd  közölte, hogy a csajnak bizony fizetnie kell. Erre a lány odavágta a kulcsát, mondván: ebben a pillanatban mondott fel. Egy kis heveskedést követően az ügynökség munkatársa végül megállapította, hogy a hotel a hibás, miért nem jelezte a listánkon, hogy a vendég csak átköltözik? Ebben mellesleg teljesen igaza volt. Akkor úgy tűnt a vihar elvonult, a hotel kibírja azt a nyomorult 58 fontot és mi gürizhetünk tovább, békében. De nem ez történt: egy hét múlva, vagyis a múlt héten újra megjelent az ügynökség képviselője, nem kis meglepetésünkre, és közölte a csajjal, hogy azonnali hatállyal áthelyezik egy másik szállodába...Részleteket sajnos nem tudok, mert ekkor - természetesen! - nem én tolmácsoltam, hanem a recepciós kislány, a csajból meg túl sokat nem lehetett kihúzni, egyébként meg mindenki tagadja, hogy a két ügynek köze lenne egymáshoz. A dolog lényege, hogy úgy jártam, mint Vahúr a kis Vukban, vagyis: ott maradtam egy félművelt segéderővel, már csak az ittas őrizetesek hiányoztak!
  Három napig dolgoztam így, gyakorlatilag egyedül, hiszen az új lányra max. 10 szobát lehet rábízni és még azt sem bírja segítség nélkül megcsinálni, tegnap is sírógörcsöt kapott, mert a nagy kapkodásban a 304-est takarította ki, a 314-es helyett, az sem zavarta, hogy csomagok voltak benne, mi meg közben tűvé tettük érte az egész hotelt, persze hogy nem találtuk, mert a másik oldalon kerestük...
Az élet mára állt helyre, nagyjából, mert Florica egy hónap múlva mégiscsak visszajött dolgozni én meg szerencsére ma nem kaptam csak 15 szobát, így időben hazaértem és megírhattam ezt az új fejezetet. Remélem, holnap folytathatom is! :)

Akkor is újabb ötletek szobalányoknak! :)))

Hát nekirugaszkodom újra és...fohászkodom!
Azoknak szeretnék segíteni, akik még nem indultak el vagy akik már itt vannak és szeretnék túlélni az első heteket, hónapokat. Azért mondom ezt, mert már másodszorra akadok össze olyanokkal, akik nem mérik fel pontosan mire is vállalkoznak. Az elmúlt héten pénteken délután érkezett Londonba egy középkorú hölgy...majd még aznap este megvette a jegyét vissza és másnap haza is utazott...Még a Temzét sem nézte meg, mert mint mondta: nem erre számított!
Most újra elmondom: London egy Bábel! Egy tízmilliós metropolisz! Hát könyörgöm, mégis mire lehet számítania annak, aki idejön? Igen! Itt nagyon-nagyon- nagyon sok ember van az utcán és a legtöbbjük színesbőrű: feketék, sárgák, barnák meg mit tudom én milyenek. Furcsák az emberek és furcsák a szagok, tekintettel arra, hogy szerintem a világ valamennyi fűszere és zöldségféléje meg gyümölcse megtalálható ebben a városban és akkor még nem említettem az ezerféle ázsiai mártást, szószt és egyéb fityfenét. Ezek mindenkinek furcsák, hiszen ilyenekkel otthon nem nagyon találkozol hacsak nem utazol minden nyáron távol-keletre, de akkor valószínűleg nem idejössz dolgozni...
A másik dolog, amire sokan nem számítanak és nem készülnek fel eléggé, azok a lakhatási körülmények. Londonban minden ház régi. Nagyon régi. Vannak persze újak is, csak azokat nem tudod megfizetni. Ezen a helyzeten az sem segít, ha korrekt ügynökséghez kerülsz és lássuk be: ezekből van a kevesebb. Hiába kerülsz olyan céghez, amelyik azon van, hogy normális körülmények között élj, mert azok a házak, amelyeket meg tudsz fizetni - minden korrekció és újítgatás ellenére is! - régiek! A szobák kicsik és csak a legszükségesebb dolgok férnek el benne: ágy, szekrény, esetleg komód... oszt jó napot! Aki tehát már korosabb és ide készül, könyörgöm felejtse el az otthoni lakás vagy ház kényelmét...legalábbis egy időre. Készüljön fel arra, hogy valószínűleg meg kell osztania a szobáját egy ismeretlen emberrel. Ha ezt nem akarod, akkor keress magadnak singli szobát, amelyikben egyedül lakhatsz, csak drágábban. De az együtt élés összes viszontagságát akkor sem kerülheted el és erre jobb ha már otthon felkészülsz, különben tényleg úgy jársz, mint az a csaj, aki a múltkor beparázott és hazamenekült!
Nos, eddig bírta a gépem és én nem kísértem a sorsot, most gyorsan megosztom és holnap folytatom a tippadást! Akkor már tényleg csak szobalányoknak! :)))

!!!!!

Bocs de nagyon mérges vagyok! Megírtam közel 3 órás kínlódással egy következő fejezetet, pont olyat amit nagyon fontosnak gondoltam és kiderült, hogy menet közben lefagyott ez az istenverte net és elszállt a háromnegyede annak, amit írtam! Őszintén? Fel tudnék robbanni!!!
Na, majd nekifeszülök még egyszer csak az már nem lesz olyan...a fene egye meg!

Helyzetjelentés...

Nincs magyarázat, egyszerűen egy lusta disznó vagyok... Igazából mentségemre szolgáljon, hogy... nincs "hogy". Még azt sem mondhatom, hogy hülyére dolgoztam volna magam az elmúlt héten, mivel az európai hóhelyzet miatt szinte alig voltak átmenő turisták, így szobáink sem nagyon voltak. Egyébként Londonban egy darabig, mintegy egész egy hétig tél volt, hóval, hideggel, mindennel. Titkon reménykedtünk, hogy majd jól leáll a tömegközlekedés és nem kell mennünk dolgozni, de nem állt le egyetlen nyavalyás percre sem! Az első hóhullást sokan fényképezték itt az utcánkban, sokan építettek hóembert de ennél nagyobb izgalmat nem váltott ki az emberekből. Ami arra utalt, hogy hidegebb lett az az volt, hogy még az angolok is elővették a felöltőjüket és sokan sapkát is húztak, ám továbbra is akadtak olyanok, akik zokni és harisnya nélkül, balerina cipőben totyogtak a bokáig érő hóban! Néha egyáltalán nem értem az angolokat...
Számomra egyetlen " előnye " volt a hóesésnek: hatalmasat estem a hotel előtt, amikor kimentem a benti gumitalpú cipőmben cigizni és elfelejtettem, hogy hó van odakünn. Utoljára azt hiszem 30 éve estem el, legalábbis ennyire. Spanyol fiúk szedtek össze, akik riadtan kérdezgették, hogy jól vagyok-e, mondtam: persze, minden rendben, majd elbicegtem cigizni... Viszont "szerencsémre" a beteg derékrészemre estem és az ütés valamit helyrerakott a porckorongom körül, mert azóta nem a derekam fáj, hanem a lábam, viszont le tudok feküdni! :) Ati szerint ez lehet a jövőben a gyógymód: ha fáj a sérvem, csak kimegyek az utcára és néha odaverem magam a földhöz...Ha megkérdezik, miért teszem mindezt, majd azt mondom: öngyógyítás...
Ati egyébként túl van élete legnagyobb projektjén: kifestett egy egész házat! Ezt annak fényében olvassátok, hogy életében egyszer festett eddig ablakot; a festők 3 napig próbálták leégetni utána a felhordott festékrétegeket, otthon pedig két év alatt nem tudtam rávenni arra, hogy kicseréljen egy nyavalyás lámpa búrát az étkezőben. Tehát ez nagyon nagy tett az Ő részéről, mondjuk az enyémről is, mert amennyiben Attila csinál valamit, azt teljes elánnal teszi és ilyenkor elviselhetetlen! Persze én már ismerem, így csak a második hét végén borultam ki...
Addig minden este türelmesen végighallgattam a beszámolókat a lakásfelújítás valamennyi apró részletét illetően ami roppant érdekfeszítő volt, elhihetitek! :D
A hotelben viszonylagos nyugalom van: Ezt csak egy rövid ellenőrzés zavarta meg valami hivatal részéről, amelyet ezúttal az általam felügyelt szobákban ejtettek meg:kicsit izgultam a supervisorral egyetemben de a takarításban nem találtak kivetni valót. Másnap reggel viszont nekem ugrott a karbantartó, mert az egyik szobában el volt tömve a légkondicionáló cső- ezt a vendégek előszeretettel dugdossák tele zoknival, papírral meg amivel csak tudják - és szerinte ezt nekem kellett volna észrevennem. Mondtam, hogy én a padlót figyelem és nem a plafont, egyébként sem az én dolgom, hanem az övé, így őt rámolták le és nem engem. Tett ugyan némi bágyadt erőfeszítés arra, hogy az én nyakamba varrja a felelősséget de azóta jobbnak látja, hogy végre tegye a dolgát, így minden nap végigjárja a kiürülő szobákat és ellenőrzi a lukakat.
A szálloda takarítást egyébként ne csak az én beszámolóm alapján ítéljétek meg, hiszen én egy kicsi szállóban dolgozom. Az igazi csúcs, az a 4-5 csillagos szálloda, ahol sokkal jobbak a feltételek: kevesebb (?) szobát - 12-től 16-ig terjed, helytől függően - kell naponta megcsinálni. Viszont van külön kis kocsijuk a tisztítószereknek, az ágyak vagy gurulósak vagy lepattinthatók, mindenesetre jobban megközelíthetőek és több idő is van rájuk. Az ilyen hotelekben általában adnak egyenruhát, van ebéd és napi 8 órás munkaidő. Viszont van bútor a szobában, amelyeket minden nap fényesre kell vikszolni, a fürdőkben sűrűn előfordul a jakuzzi, amit szintén nem egy leányálom tisztára súrolni és olyan supervisorok vannak, hogy az Isten legyen irgalmas a szobalányokhoz! Az ilyen szállodákban jobban is lehet keresni de maga a munka ugyanolyan kemény, ha nem keményebb.
Munkaerőpiaci helyzetről azt tudom mondani, hogy a nők elhelyezkedési esélyei lényegesen jobbak Londonban, mint a férfiaké, főleg ha nincs nyelvtudása az illetőnek. Sok olyan férfit ismerek, akik már hónapok óta itt vannak de mivel nem beszélnek semmit angolul, egyszerűen nem kapnak munkát. Mostanában sok értelmiségi férfi jön ki: régész, nyelvtanár. Ők tudnak angolul, így sikerült konyhai mosogatói munkát megcsípniük... ezzel szerintem mindent elmondtam... Sokan bíznak a közelgő Olimpiában de a jelenlegi információm szerint ezekre a munkákra csak olyanok jelentkezhetnek, akik már legalább egy éve Angliában dolgoznak, gondolom biztonsági okokból kifolyólag. Egyébként baromi nagy szerencsénk van, mert abban a városrészben lakunk, amely az Olimpia központja lesz, vagy már az is. Minden nap látom a hatalmas komplexumokat és minden reggel meg este látni fogom a olimpiai lángot, meg látjuk majd a nyitó és záró tűzijátékot is! Ez nagyon jó... ha már a versenyeket nem látom...:(
Röviden most ennyi, remélem legközelebb hamarabb jelentkezem!

A londoni tömegközlekedésről...

Erősen gondolkodtam, hogy folytassam-e a blogírást, mivel a legutóbbi bejegyzést követően egész héten a leírtakhoz kísértetesen hasonló szituációkba kerültem. Az egyik nap közepe fele, amikor is 8 szobában 12 foltos huzatom volt, eljutottam arra a szintre, hogy hazajövök... Egyébként innen szeretnék piros lapot felmutatni Herr Zimmermannak, aki a British Airwaiys-sel érkezett és sárga lapos figyelmeztetésben részesítem Mr. Marco-t, aki szintén ezzel a légitársasággal érkezett! Iszonyú kupit hagytak maguk után...
Most tehát megosztom azokat az élményeket, amelyek eddig értek a londoni tömegközlekedésben de amennyiben holnaptól minden nap elkések, ne lepődjetek meg ha nem jelentkezem többet! :D
Szóval: első látásra a tömegközlekedés és általában a közlekedés bonyolultnak tűnhet...mert az is! Én a mai napig nem szoktam meg a bal oldali közlekedést, pedig a londoniak - gondolván a sok idegenre! - minden átkelőnél, hangsúlyozom: mindegyiknél (sic!) előzékenyen és gondosan ráfestik az úttestre, hogy merre fordítsd a fejed, amennyiben át akarsz kelni. Ettől függetlenül én még mindig mindenfele nézelődöm, biztos, ami biztos alapon! Az első napokban azt is nehéz volt megszokni, hogy a megfelelő buszmegálló nem a menetirány szerinti másik oldalon van, jó néhány járatot el is szalasztottunk...
Londonban két dolog van, ami nagyon drága: a lakás és a közlekedés. Használhatsz buszt vagy metrot, a busz az olcsóbb, de ez a kiszámíthatatlanabb bizonyos értelemben. Én speciel busszal járok, mert kb. másfél óra csak az út, tehát nem vészes, de akinek nagyon messze van a munkahelye, az metroval jár vagy a kettővel egyszerre. Egy heti buszbérlet jelenleg 19 font, a metro drágább; attól függ hány zónára váltod meg, rossz esetben több mint 40 font is lehet! Ez azért elég drága. A metroról nem tudok írni, mert azt nem használom de buszos élményeim azok vannak dögivel! Egyébként amikor megérkezel Londonba az első dolgod úgy is az lesz, hogy veszel egy oyster kártyát és azt feltöltöd minimum 5 fonttal. Bele tellett jó pár hétbe, mire kiderült, hogy van napijegy is, ami jelenleg 4,30. Ez azt jelenti, hogy amennyiben az utazás megkezdése előtt ennyivel feltöltöd a kártyádat, annyi buszt használsz, amennyit csak akarsz! Érdekes és mindenesetre tanulságos, hogy az angolok arra használják a számítógépes rendszert, amire való: vagyis mindennapjaink megkönnyítésére! Így a kártyák feltöltése is elektronikus úton történik és magán a buszon is elektromosan chekkolsz, sőt az ellenőrök is elektromos kütyükkel ellenőrzik a kártyák érvényességét.
Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a buszokat itt le kell inteni! Hiába állsz a megállóban, ha nem integetsz a sofőr tovább megy. Persze előfordul, hogy integetsz és akkor sem áll meg. Nos ez azt jelenti, hogy egy talpalatnyi hely sincs a járművön!
A londoni buszokon a sofőr a teljhatalmú úr! Ez szentírás! Amennyiben egy sofőr úgy ítéli meg, hogy valami olyan történik a buszon, ami neki nem tetszik - mondjuk állnak a busz lépcsőjén vagy többszöri felszólítás ellenére sem mennek beljebb a buszban - egyszerűen nem indul el.
Vannak rendes és nem rendes sofőrök, csakúgy mint otthon. Van aki megvár ha látja, hogy szaladsz de akad olyan is, aki akkor sem nyitja ki az ajtót ha ott toporogsz ... A londoni buszközlekedést sokan szidják, megbízhatatlannak és lassúnak tartják. Mondjuk van benne valami. A legnagyobb gond az, hogy a megállók egymást érik, alig pár száz méter van közöttük, nehogy már gyalogolni kelljen olyan sokat! Így történhet meg az, hogy az egyébként alig 20 perces út közel a duplájára emelkedik és ha csúcsforgalom netán baleset is van, akkor ne tudjátok meg! Én eddig egyszer szaladtam bele egy ilyenbe: 3 órán keresztül araszoltunk...Még jó, hogy volt nálam víz! Ati persze előzékenyen felajánlotta, hogy értem jön kocsival bár azt nem tudta megmondani, hogy ha mi nem haladunk a dugóban, akkor vele hogyan haladnánk? De Ati már csak ilyen! :)
Londonban nagyon alaposan meg kell tervezned az utazásodat: előfordul, hogy csak 5 perccel indulsz később de a reggeli csúcs miatt háromnegyed órát késel! Tehát van értelme futni a busz után, illetve van értelme szardíniaként utazni. A buszok viszonylag sűrűn járnak, van olyan, hogy egyszerre 3-4 egyforma járat jön egymás után, aztán negyed óráig semmi!
Érdekesség még az is, hogy mondjuk felszállsz egy buszra, amelyikre ki van írva, hogy mi a végállomás. Utazol, utazol, egyszer csak felnézel...és már más a végállomás, természetesen 2-3 megállóval azelőtt, ahol neked le kellene szállnod! Kicsit bosszantó?!
A kedvencem a sofőrcsere: menet közben váltanak egy bizonyos ponton s újabban kétszer jártam úgy, hogy az utasokat is letessékelték a buszokról. De előfordul az is, hogy valami rejtélyes okból kifolyólag szállítanak le, menet közben. A sofőr valamit elhadar a hangosbemondóba, torzít is nem is érted mi a kínja, mert akcentussal beszél de addig hajtogatja, hogy a busz nem megy tovább amíg mindenki le nem száll, ő meg vígan elhajt...
A másik nagy kedvencem az, amikor valaki felszáll és lecövekel az ajtó előtt, mellett - mindegy, de nagyon útban van! - és vagy csak áll ott mint a sóbálvány, vagy neki áll nyomogatni a telefonját és egy istennek sem menne arrébb! Egy-egy megállónál úgy kell átverekedned magad a masszív tömegen, mert mindenki megáll azon a szent helyen ahol felszállt. Kicsit idegesítő szokás.
Mindent egybe vetve Londonban jó buszozni. Az emeletes buszok befogadóképessége határtalan, amikor először megláttam a tömeget, ami a megállóban volt azt mondtam: lehetetlen, hogy ezek mind felférjenek! Felfértek... Az is jó, hogy látod a várost és mindig történik valami vagy az utcákon vagy a buszon. Legutóbb pl. egy erősen italos állapotban és még valami más anyag hatása alatt álló lány kötött bele egy jól szituált emigránsba. A vége az lett, hogy jól összeverekedtek! :D Na persze, az ilyen eset nagyon ritka! Max. annyi történik, hogy békésen araszolgatsz hazafelé és reméled, hogy nem lesz dugó! Ámen!

A balga szobalány esete...

Nos! A nap úgy kezdődik, hogy megtöltöd a vödreidet. Már a harmadik lépésnél észleled, hogy a felmosó vizes vödrödbe túl sok vizet tettél, egész nap ezt kell majd cipelned de nincs idő visszafordulni, csak remélni lehet, hogy a szobabeosztást úgy kapod majd, hogy a víz mennyisége rövid időn belül csökkenni fog. A szobabeosztás természetesen nem ezt a jelenséget vetíti előre; az üres szobák szanaszét vannak szerte a hotelben, vízmennyiség tehát marad! Sóhajtasz egyet, szobabeosztás zsebbe, túltöltött vödör a kézbe: indulás. Első szoba szerencsére a földszinten, igaz nem a kedvenced, túl nagy a fürdő, elég nehéz takarítani, az ágy pedig a legszorosabb az egész szállodában. Nem baj, hamar túl leszünk rajta! Vödrök szoba előtt le, kopogás: "takarító!" felkiáltás, ha senki nem válaszol, akkor nem tévedtek a főnökök, kinyithatod az ajtót. / Ha válaszol valaki, akkor halk "sorry" után elkotródsz./
Ajtó nyílik, villany fel, lélegzet eláll: szerte a földön szemét, az ágynemű összetúrva, mintha csata folyt volna, a fürdőben áll a víz, a szemetes tele a WC-papírból gyúrt galacsinokkal, mintha unatkoztak volna a klotyón ülve... újabb sóhaj. A terepszemle nyomán a rendelkezésre álló 15 percből kettő mát eltelt. Irány az ágyneműs szekrény, ami a hotel másik felén van, mikor odaérsz, rájössz, hogy a kulcsot nem hoztad magaddal...halk ...".sssssza meg "hagyja el az ajkaidat. kulcsért vissza,- persze, hogy nem találod azonnal!- irány a szekrény, cucc kézbe, vissza a szobába. Szemét zsákba, rövid a körmöd így az apró műanyag izéket, amiket az újonnan vásárolt ruhákról cibáltak le hosszú másodpercekig kapirgálod; eltelt idő 4 perc.
Irány az ágy: minden le a földre, a beszorított lepedőt ráncigálod - ezt persze nem tudták összetúrni! - nehezen adja meg magát de végül győzöl! Megpróbálod elráncigálni a faltól a matracot, kétoldalt annyira szoros, hogy alig mozdul, végül lesz egy kis rés, oda pont beleillik a lepedő! Lepedő a kézbe, feldobod a levegőbe és szitáló mozdulatokkal próbálod ráilleszteni a matracra úgy, hogy a másik oldala a kis résbe szálljon. Lepedő a levegőbe emelkedik, felpúposodik, majd ernyedten vissza hullik a kiindulási pontra... újabb szitáló mozdulatok után feladod: ráveted magad a matracra és centiről-centire benyomkodod a kis résbe. Ezt követően megkeresed a megfelelő pontot, ránehezedsz a matracra amely így felemelkedik, na nem nagyon, csak annyira, hogy a lepedő két szélét valahogy beszuszakold a kis résbe. Miközben nyomkodod azon elmélkedsz: miért áldott meg ilyen vastag újakkal a teremtő, mert a sarkoknál nem emelkedik az a nyomorult matrac, egy darabig viaskodsz, aztán feladod! Újabb két perc telt el...
Matracról le, paplan a kézbe, lerángatod a koszos huzatot- persze, hogy nem jön - tiszta huzat kézbe, megkeresed a sarkokat, belerakod a paplant, beilleszted a felső részét, magasra emeled és szitáló mozdulatokkal megpróbálod végigereszteni a paplan egész hosszán. Ezt követően újra magasba emeled és ugyancsak szitáló mozdulatokkal megpróbálod a lepedőhöz hasonlóan beilleszteni a résbe. Az eredmény ugyanaz, mint a lepedőnél, az eljárás is. Amikor a kínlódást követően kisímitod a huzatot felfedezel rajta egy halvány pöttyöt vagy kis lukat vagy valami mást. Rámeredsz, hátha eltűnik, közben ráncolod a homlokodat, talán segít - végeredmény: lerángatod az ágyról, elmész egy másik huzatért és kezdődik minden elölről. Ha szerencséd van, mindezt csak egyszer ismétled meg, ha nincs ez a szám akár végtelen is lehet.. A párnahuzatokkal már nincs olyan nagy gond, mert kicsik de ez is elveszi az időt, amelyből immáron 10 perc eltelt! Végignézel az ágyon, a párnák sarkai kicsit lefiggyednek,- sebaj!, nem szépségverseny- maradék 5 perc a fürdőszobáé. Vödör a kézbe, ekkor már halkan szitkozódsz...Tisztítószer a tükörre, WC-tisztító a megfelelő helyre. Az erre a feladatra való ronggyal sikálod a tükröt, naná, hogy maszatos és a vízkő fele sem jön le, újabb adag szer, újabb sika-mika, végre jó! Van még 2 perced... Tusoló szűrője ki - a nyomorultak! hajat mostak - miközben kitisztítod a benne található hajszálakból megállapítod mint egy igazi helyszínelő, hogy huszas éveiben járó spanyolok voltak Barcelonából - persze ebben segített a poggyász szalag és a szépítőszerek romjai, meg az,hogy láttad amikor elmentek...Eközben letelt a maradék 2 perc és még hátra van a fürdőszoba jelentős része. Magasabb fokozatra kapcsolsz: nekiállsz kisikálni a WC-t, nem megy - Istenem! mikor használták ezt, amikor csak egy éjszakát töltöttek itt?!- és miközben a megkövült maradványokat próbálod eltakarítani, azon tűnődsz, megérte-e annak idején hajtani a jeles szigorlatokra? Konklúzió: fiatalkori énednek arra a felére kellett volna hallgatnod, amely már akkor is azt sugallta, hogy nem...Közben ellenőrzöd a tusfürdőt és a kézmosót, persze, hogy hiányzik valamelyik, irány tehát a messzi szekrény! Ezután szivacs a kézbe, kemikália rá, végig símítod a csaptelepet, a mosdókagylót és környékét, a zuhany minden alkatrészét és a kabin falát majd nekiállsz szárazra törölni az egészet. Eddigre már 5 perccel átlépted a megszabott időkeretet, így tovább pörögve eljutsz a zuhany csaptelepéhez. Ráborítod a ruhát, amivel takarítod, majd amikor száraz magad felé rántod a ruhát... na, ezt nem kellett volna! A rongy beleakad a zuhany kallantyújába és?! Egy pillanat múlva ott találod magad talpig lezuhanyozva, naná, hogy hideg vízzel... Miközben elbattyogsz száraz ruhát keresni, már hangosan káromkodsz, elátkozod az egész hotelt meg azt a barmot is, aki kitalálta, hogy ide gyere...persze, hogy Ati ötlete volt! De erre nincs idő, hiszen már régen túlléptél az időkorláton és még sok-sok szoba vár rád, hasonlóan kellemes élményekkel...:(

London és az ő turistái...

Akármerről nézzük: London egy Bábel! Minden szempontból. Nem csak azért mert szerintem nincs olyan nemzet, -na jó! talán egy-két még fel nem fedezett eső-erdei indián csoportot kivéve- amelyik ne lenne jelen az Egyesült Királyság fővárosában. Többségük természetesen dolgozik de vannak, akik turistaként jelennek meg. Egyébként innen szeretném üzenni a spanyoloknak meg az olaszoknak, hogy elvileg náluk válság van, tehát maradjanak otthon! Nagy valószínűséggel ugyanis ők nincsenek tisztában ezzel a mindenki számára nyilvánvaló ténnyel. Szinte falkában járnak Londonban és nagyon nehéz utánuk takarítani,mert - tisztelet a kivételnek - szinte kizárólag vásárolni jönnek. Először azt hittem, hogy a karácsony miatt vannak ennyien, aztán azt hittem, hogy a leárazások miatt, de most már nem tudom mit is higgyek, mert még mindig nagyon sokan vannak és állandóan esznek mag hajat mosnak! Valamelyik nap az egyik ilyen spanyolok lakta szobában kellett takarítanom. Komolyan mondom, az még nem lenne baj, hogy esznek,mert hát hol egyen, ha nem a szobájában, de azt nem értem, hogy a paprika magjait miért kellett rituálisan szanaszét szórni mindenfelé...elő kellett vennem Henryt is!
Na, szóval:Londonban nincs olyan, hogy ne legyenek turisták. A kedvenceim az ázsiaiak! Utánuk egyébként hasonlóan nehéz takarítani, mert ők is állandóan esznek és ők is több napot töltenek el a szobájukban. Szándékosan írtam ázsiait, mert nem tudom megkülönböztetni a kínait a japántól meg a koreaiaktól -még!- de egy biztos: ők is falkában járnak. A nagyon nagy többség kezében ott az elmaradhatatlan fényképezőgép és konkrétan mindent lefotóznak, ami szembe jön vagy megy. Szerintem,amit még ázsiai turista nem fotózott le, az nem is létezik. Elég murisak de ez nem zavarja őket, folyamatosan kattintgatnak: kép a buszról, kép a taxiról, kép a telefonfülkéről, kép a postaládától, kép a háttérben a Westminster Apátsággal, a Big Bennel, a szállodával, kép a járdáról, a fákról, a galambokról, a lámpaoszlopról..... szóval mindenről! Egy délután elég elcsigázottan várakoztam a buszra, amikor megállt mellettem két fiatal vagy japán vagy kínai. Kezükben az elmaradhatatlan apparát, na gondoltam itt mit fotóztok? Nem fogjátok elhinni: elkezdték fotózni a buszmegállót jelző táblát! Először azt hittem, egy fotó és kész! De nem; minden szögből lefotózták: alulról, szemből, srégen és persze készült egy közös kép arról, hogy állnak az oszlop előtt ketten... Majd behaltam a röhögéstől!
Persze a turistákon jó sokan meggazdagodnak Londonban, teljes iparág épült rájuk. Kedvencem a városnéző kisbusz, ezekből rengeteg van, persze ez is emeletes és csak negyed részig fedett, de minden turista örömmel fagyoskodik rajtuk amíg végignézik a nevezetességeket.
Munkába menet a Trafalgar környékén lehet látni a különféle, hát mívesnek éppen nem nevezhető szuveníreket - királynő, Lady Diana, királyi hintó fényképen, angol zászló,telefonfülke és emeletes busz formájú persely, stb - árúsító helyeket, ezek is szépen forgalmazhatnak.
Egy biztos: London kifogyhatatlan a látványosságokból és szinte biztos, hogy pár nap nem elég arra, hogy bebarangold! De gyönyörű!
Gyertek és nézzétek meg ha nem hisztek nekem!

Csak egy kis para! :D

Most megpróbálom feloldani azt a feszkót, amit az előző bejegyzésemben tettem. Ritkán szoktam nyilvánosság előtt kiakadni, rendszerint Ati a pofozózsák - szegény! - de komolyan kiakaszt néha ami történik. Én elismerem, ha valaki jobb nálam, a már egy másik kérdés, hogy megpróbálok én jobb lenni és ha nem sikerül -nehezen ugyan!de - beismerem a vereséget. Amikor ez a magyar nő idejött, nagyon hamar kiderült, hogy cinkelt lapokkal játszik. A bosszantó nem az, hogy gyorsabb, mint én, mivel ezt nem lehet egzakt módon mérni, a múltkor leírtak miatt. / szobák elhelyezkedése, ágyneműs szekrények száma, stb.stb/ Ami felbosszantott, az az, hogy belementem egy idióta versenybe és azt hittem, hogy amennyiben nyertesen kerülök ki belőle, majd engem is elismernek és ehhez nem kell olyan nemtelen eszközökhöz nyúlnom, mint pl. a suoervisorok seggének nyalása ezerrel. Konkrét példa: alig volt ott pár napja, amikor Florica szabadnapos volt és megkértek, hogy csináljam meg helyette a közösségi részt: recepció, öltöző,stb. Pluszmunka, pluszpénz, de ez olyan kiváltság, amelyet nyilván azért kapott Ő, mert már 3 éve kitart a hotel mellett. Erre a hölgyemény, nem tudván elfogadni a tényt, hogy nem ő kapta a többletmunkát, a magyar kislány segítségével elkezdte a hotel egyik helyettesének seggét nyalni, mondván, hogy ő nagyon szeret takarítani és szívesen vállal pluszmunkát szabadidejében! Azt hittem lefejelem a recepciós pult sarkát!
Másik példa: bejön reggel, még szoktunk kávézni meló előtt, magyar kislány benn - szerintem nincs húsz! - és jön a következő szöveg: Jaj, akárki! /itt a kislány neve/ annnnyyyira szééépeeen beszééélsz angolul, és ooolyaaan széép a haaangoood! meg te is olyaaan szééép vagy! hiába, te fiatal vagy még és szép is!
Na! hát ki nem okádik ennek hallatán? Mert speciel nekem forog az ilyentől a gyomrom! Végeredmény: ha megfeszülök sem kapok több szobát, mint ő, amikor a kis magyar lány van, hiába vagyok gyorsabb! Csak a derekam fáj meg az eszem áll meg! Meg elmegy a kedvem az egésztől... Ő pedig valamilyen rejtélyes okok miatt, mindig több szobát kap, mint én, ami pénz...
Sajnos közben más disznóságokat is megtudtam, más hotelekben dolgozóktól. Többek között, hogy a nagy 4-5 csillagos hotelekben valóban van borravaló, általában 5-10 fontot vagy ennél is több pénzt hagynak ott a vendégek a takarítóknak. És most kapaszkodjatok meg! A supervisorok, akik konkrétan tudják, hogy melyik szoba mikor ürül ki, körbejárják ezeket és begyűjtik a takarítók elől a pénzt!!! Köztük magyarok is!!! Hát szép kis summára tesznek szert, ha azt nézzük, hogy egy-egy ilyen szállodában naponta nagyon sok szoba kiürül! Nos, innen üzenem ezeknek a köcsögöknek, hogy költsék mind gyógyszerre!!!
Hát néha ezeken akadok ki, de mondom csak ritkán nyilvánosan! Ígérem, több nem lesz de a disznóságokat továbbra is közzé teszem.

Összegzés

Mostanában nem jelentkeztem de a blogírást megakadályozta, hogy most van a férfi kézi EB, így azzal voltam elfoglalva, hogy valahogy megnézhessem a meccset a neten, ami higgyétek el nem egyszerű. Ráadásul a hotelben sem úgy mentek a dolgok, ahogyan kellett volna, annak ellenére, hogy valóban eljutottam arra a szintre, hogy már nem küld vissza a kis déli lány. Az az igazság, hogy itt is pofára mennek a dolgok. Ha valakinek nem vagy szimpatikus akkor lehetsz te a világ legjobb takarítója, akkor sem fog szeretni. Ennek köszönhetően sikerült megkapnom a legrohadtabb szobabeosztást, naponta előfordul hogy tíz helyen kapok szobát és természetesen nem tudom hozni a kötelező 15 perc/ szobát. Erre jön az ügynökségtől a kis hölgy és nemtetszésének ad hangot, hovatovább megfenyeget: amennyiben nem tudom tartani a szintidőt, repülök. A másik nőt valamiért jobban kedvelik,mint engem. Persze neki három szinten vannak a szobái, két szekrénnyel, két porszívóval, így könnyű! És ha ez még nem lenne elég, berobbant a derekam és fájdalomcsillapítón élek, úgyhogy nem vagyok valami rózsás kedvemben... őszintén szólva...
Saját tapasztalat, hogy mivel kelet-európaiakkal vagy körülvéve, itt is ugyanaz a mentalitás érvényesül, mint otthon! A legtöbben a nyelvhiányt seggnyalással próbálják helyettesíteni és mivel nagyon fiatal kislányok a főnökeink, sokszor bedőlnek ennek. Ez ellen nem nagyon tudsz tenni, mondjuk én nem is akarok. De piszok rosszul tud esni, na!
Mindenesetre arra jó volt ez az egész, hogy megtanuljam: egyetlen pillanatra sem hiheted azt magadról, hogy mindent ki tudsz rázni a kisujjadból. Minden egyes nap újabb és újabb kihívás, soha nem lehetsz biztos abban, hogy nem hibázol. Lehet ugyan rutint szerezni és akkor csak abban az esetben nem végzel időre, ha minden pillanatban konkrétan elgáncsol valaki de ez a rutin, sajnos nem elég ahhoz, hogy mindig elégedettek is legyenek veled!
Hát most így első dühömben ennyit. Egy biztos:én nem adom fel! Soha!
Legközelebb talán majd pozitívabb leszek...remélem...

Tapasztalatok...

Megpróbálok minden olyan tapasztalatot összeszedni, amelyet eddig összekapartam, persze a teljesség igénye nélkül. Most én is olyat fogok mondani, ami engem is kihozott a sodromból, amikor még otthon voltam de sajnos be kell látnom, hogy igaz: mindenki próbáljon meg annyi angol tudást összeszedni kiutazása előtt, amennyit csak tud. Nem mondom, hogy ne lehetne úgy munkát találni, hogy nem beszéled jól az angolt de ehhez kivételes szerencse is kell. Sajnos egyre bővül a munkavállalók száma és egyre inkább azokat részesítik az ügynökségek előnyben, akik fiatalabbak és beszélik valamilyen szinten a nyelvet. Van olyan ismerősöm, aki most jött ki, kb. 2 hónapja a férjével együtt, mindketten 40 felettiek és szinte semmit nem beszélnek angolul. A férfi sehol sem kap munkát, a párja nagy szerencsével hoteltakarító lett de felhívták a figyelmét, hogy pótolja a nyelvbéli hiányosságait, mert kirakhatják! Szóval a tanácsom nem véletlen...
Én közben továbbra is szobalány vagyok, annak minden előnyével és hátrányával. A helyzet valóban sokat változott, mert mint említettem a déli kislány eddigi piszkálódásának színterét át tette a fürdőszobára. Ebből voltak kisebb villongások majd megoldódott a helyzet. Itt el kell árulnom egy apró titkot: tekintettel arra, hogy ez a nyomorult ügynökség szobaszámra fizet, az ember a konkrét haladás érdekében kicsit megpróbál cinkelni. Vagyis megpróbálsz munkafázisokat lerövidíteni, egyeseket kihagyni, ami ugye nem jó, de ésszerűnek tűnik abban az adott szituációban. Most ne arra gondoljatok, hogy nem takarítjuk ki a WC-t vagy valami hasonlóra, csak mondjuk arra, hogy az ember nem vikszolja órákig a csaptelepet vagy mondjuk a tusoló szűrőjében benne hagy egy hajszálat. Szerintem ettől még ugyanúgy tiszta szobát kap a vendég, aki valószínűleg londoni tartózkodása alatt nem szedi szét a tusolót és nem azon sopánkodik, hogy nem csillog eléggé a WC-csésze porcelánja! Persze annak, hogy ez a kislány ilyenné vált, sajnos vannak előzményei és sajnos nem örömteliek. Talán emlékeztek még arra a magyar lányra, aki már előttem is ebben a hotelben dolgozott. Nos Ildikó, mert ez a neve, elég érdekes jelenség volt: állandóan morgott, elégedetlenkedett, semmi sem volt neki jó. Bevallom agyi kapacitásának kicsi mértéke is hozzájárult ahhoz, hogy ne nagyon kedveljem és mindent amit mond, legalábbis kétkedéssel fogadjam. Ildikó egyébként úgy adta elő magát, mint valami veteránt a szakmában, aki röhögve megcsinál pár óra alatt egy rahedli szobát és mindenkinél jobban takarít. A román lányok jelzéseiből rájöttem, hogy nem minden lehet igaz abból, amit állít de jellemző a román mentalitásra, hogy nem ócsárolták, soha egy rossz megjegyzésük rá nem volt, csak amikor szóba került Ildikó, jelentőségteljesen legyintettek... Ennek ellenére ez a kis szerencsétlen kislány, amikor idekerült, gondolom nem akart konfrontálódni senkivel sem, főleg nem a régi takarítókkal, így Ildikó a nem ellenőrizendő kategóriába került. Vagyis megbízott benne... Nem kellett volna! Ildikó, akinek az ügynökség embere a fülem hallatára, szó szerint könyörgött, hogy ne menjen el, aki egy nyavalyás sarok kitakarításáért plusz órákat kapott, teljesen elszállt magától és azt gondolta, neki mindent szabad! Ildikó egy koszos WC-vel bukott meg - először... Ez bőven elég volt ahhoz, hogy a kislány onnantól kezdve az ellenőrzése alá vonja. De a nagyon hülye ég ekkor sem gondolkodott - mondjuk nem is nagyon lett volna neki mivel! - hanem tovább arcoskodott, hogy majd ő beszél ezzel, meg azzal, neki ez a kislány nem parancsol! A supervisor pedig két nap múlva közölte vele, hogy vagy takarít, vagy repül! Ildikó nem vette komolyan a fenyegetést és ... repült! Reggel még megkezdte a munkát, délben elküldték haza! Mint kiderült: nem cserélte az ágyneműt csak ahol nagyon koszos volt és a fürdőszobái egyenesen kétségbeejtőek voltak! Ezt onnan tudom, hogy a távozását követően én és a kis supervisor próbáltuk rendet tenni utána. Ildikót az ügynökség még megpróbálta áttenni egy másik szállodába de a mi hotelünk vezetője addig ordibált, hogy végül meneszteniük kellett.
Ennek következtében a mi kis supervisorunk senkiben sem bízott meg. Bennünk sem, és minden egyes kis apróságot felnagyít. A múltkor pl. hosszas szemantikai vitát folytattunk arról, hogy mi a különbség a koszos és a nem elég fényes között és olyan szinten kiborított, hogy már nem tudtam mit csinálni, csak gúnyosan mosolyogni! Ez volt a baj: munka után összehívott minket, vagyis engem és egy másik magyar nőt, ki utánam került oda és ő sem tud angolul egy kummát sem - az elején napi 20 percemet vette el, hogy állandóan tolmácsolgattam neki - ; szóval brigádgyűlés volt, mert azt hitte, nem értjük amit mond. Másfél óráig magyarázta, hogy mit vár el tőlünk és akkor lezúgott, hogy neki van igaza! Az apró kis bliccelések, amiket az ember megpróbál beépíteni, - pl. nem súrolod az egész csaptelepet, csak ahol folt van - nem vezetnek semmire csak állandó vitát generálnak. Másnap aztán megfogadtam: mindent úgy csinálok, ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva, tartson ameddig tart! És láss csodát! Nem tartott semmivel sem több ideig, mint amikor megpróbáltam a felét elcsalni! Szegény kislány, amikor meglátta a fürdőszobáimat, amelyek úgy csillogtak, mint Salamonnak azok a bizonyos testrészei, majdnem sírva köszönte meg és szó szerint azt mondta, hogy excellent... Bevallom, akkor nagyon elszégyelltem magam és azóta mindent normálisan csinálok!Következmény: sokkal könnyebben megy a munka is és ami a legfontosabb: nincs lelkiismeretfurdalásom...
/ Szolgálati közlemény: mielőtt valaki megszólna, tudom, hogy a linerporter az linen porter, csak amúgy jobban hangzik! :D /

Ati és az üveges...

Attila pályafutása Tony-nál sajnos nem tartott sokáig. Nem azért, mert Tony sérelmezte volna a királykéket, hanem azért, mert sajnos kiderült, hogy ez a munka nem állandó. Erre tehát nem lehetett alapozni londoni jövőnket, már azért sem, mert nekem még nem volt munkám. Kapóra jött egy itteni magyar, lakások kiadásával foglalkozó cég ajánlata, amelyik karbantartót keresett. Ati, bár nagyon szerette Tony-t, belátta, hogy ez a megoldás neki is jobb. Talán két-három napja állt alkalmazásban, amikor azt a feladatot kapta, hogy keressen üvegest!
Előre bocsájtom, hogy Ati ugyan járt angol tanfolyamra ám messze állt attól, hogy egyedül tárgyaljon egy londoni üvegessel. De nem lenne Ő, ha egy ilyen kis apróság eltántorítaná bármitől is, így - miután összeírt néhány mondatot, amire úgy gondolta, hogy szüksége lehet, reggel elindult üvegest keresni. A netről gondosan felírt három címet, amelyek közel voltak hozzánk. Azt tudni kell, hogy itt Londonban a külső kerületekben nem nagyon lehet kinézni a házakból, hogy konkrétan micsodák. Lehetnek lakóházak vagy műhelyek, vagy irodák vagy bármik. Attila, kis válltáskájával megérkezett az első címre. Az épület természetesen nem úgy nézett ki mint ahol egy üveges műhely székel de Ati úgy döntött körülnéz belül is, hátha... Bement és egy igazi angol néger takarítónővel találta szembe magát, aki megkérdezte: mit keres. Attila közölte, hogy eltört az üveg, mire a takarítónő nagy-nagy örömmel kezdte beljebb terelni, mivel a vállán található táskából arra következtetett, hogy párom az üveges. Amikor beljebb kerültek rövidesen kiderült, hogy valamilyen idős otthonban vannak, üvegesnek se híre, se hamva. Ati kezdte magát egyre rosszabbul érezni de nem szabadulhatott, követte a takarítónőt, aki beterelte a vezető szobájába! A főnök, miután szemrevételezte Attilát szintén megkérdezte, hogy mit óhajt? Ati, aki egyre rosszabbul érezte magát, újra elrebegte a bemagolt mondatot, vagyis hogy eltört az üveg. Hol?-kérdezte a főnök, mire a válasz: ebben és ebben az utcában. Az otthon vezetője megőrizte higgadtságát, mégiscsak Angliában vagyunk(!) és megpróbálta rövidre zárni a problémát: rendben van eltört az üveg, de maga honnan jött? - tette fel a kérdést Attilának, aki szorult helyzetében rávágta: Magyarországról...

Attila és az ezermesterkedés...

Számomra máig rejtély, hogyan adhatta a fejét életem párja arra, hogy ezermester legyen, bár a szükség nagy úr! A kezdeti nehézségek ellenére Ati mégis csak eljutott a megadott címre, ahol Tony várta, hogy ne kelljen gyalogolnia (!) a legalább 300 méterre található házig. Itt kezdte meg áldásos, 3 napos próbaidejét Attila, Tony saját házánál. Gondoltuk úgy van vele, hogy amennyiben hibázik valamit, mondjuk nem jól fest, inkább ezt kelljen javítgatni, mint azt a házat, amelyik a pénzt hozza!
Első lépésként Ati kapott egy hatalmas bozótvágót, hogy nyírja meg a sövényt. Ez már csak azért is rendkívül röhejes, mivel szegénykém igazi panelgyerek, életében nem volt kertje és földje is csak annyi, amennyi egy virágcserépben elfér! Sövényt pedig életében nem nyírt! Mindegy, Atit nem abból a fából faragták, akit az ilyen apróságok elriasztanak, nagyot sóhajtott és felemelte a sövényvágót... És láss csodát! - a szükség valóban nagy úr, mert Attilának elsőre sikerült a sövényt egyenesre nyírnia, Tony és kedves felesége legnagyobb elégedettségére. Meg a sajátjára... Ezután következett a fűnyírás, amiről Ati azt gondolta, hogy nem lehet nehezebb a sövény nyírásnál de rosszul gondolta. Természetesen... Tony kertje akkora volt, mint egy focipálya és ehhez pedig természetesen egy nagy fűnyíró dukál! A szerkezet akkora volt, mint egy kisebb hajó és semmivel nem volt ismeretlenebb párom számára, mint a korábbi eszköz... Még szerencse, hogy ért az ilyen műszaki kütyükhöz így rövid mustra után a fűnyíró vígan zötyögött, végén Atival! Igen ám, de azt Attila nem tudhatta, hogy a gyep - az a szép zöld! - nem a földből nőtt, hanem gyeptéglákból áll! A fűnyíró persze a nem avatott kezeknek köszönhetően fel is szakított mindjárt vagy hármat, amit Ati - miután gyorsan körülnézett, látja-e valaki - ügyesen visszanyomkodott és elrebegett egy imát, hogy maradjon is ott! :D
A kezdeti nehézségeket újabb követte: a mérges szömörcével való hadakozás közepette, egyszer csak leállt a fűnyíró! Ati megvizsgálta a szerkezetet és nagy megdöbbenéssel konstatálta, hogy a fene nagy igyekezetben elvágta a kábelt! ( Mondtam: ami megtörténhet az velünk meg is történik!) Ezt már nem tudta egyedül megoldani, kénytelen volt Tonyhoz fordulni, aki igazi angol hidegvérrel vette tudomásul a történteket és megnyugtatta Attilát, hogy már vele is előfordult ez a dolog. Közös erővel megjavították a fűnyírót és életem értelme vígan folytatta a munkát meg a hadakozást a mérges szömörcével, egészen addig, amíg a fűnyíró újra meg nem állt! Igen, mindenki jól gondolja: Attilának másodjára is sikerült elvágnia a zsinórt! Miután kiverte a hideg veríték, arra a döntésre jutott, hogy ezt már nem mondja el új főnökének hanem megoldja maga a problémát: beszaladt Tonyhoz és azt mondta, hogy elszakadt az előző illesztés. Kis füllentés de néha szükséges! Probléma megoldva, Tony fűnyírójának zsinórja kb. 20 centivel rövidebb de Ati most már körültekintőbb volt: a nyaka köré tekerte a madzagot. :)
Megpróbáltatásainak azonban még nem volt vége! A nap fénypontja csak most következett! Az angolok nagyon adnak arra, hogy minél kevesebb vegyszert használjanak a kertművészetben. Ebből kapott ízelítőt Ati: kapott egy kis seprűt és egy lapátot meg egy kartonlapot. Ezek segítségével a következő feladatot kellett elvégeznie: a kartonlapon ülve a ház előtti- meglehetősen nagy- területen található téglákkal kirakott részről ki kellett szednie a füvet. Hát szegény Atinak rendesen megnyúlt a tekintete! Életében nem gyomlált és mire végzett a kiszabott penzummal, teljesen kikészült! És ez még csak az első nap volt... A további napokban Attila számos rejtett tulajdonságára derült fény! Kiderült, hogy remekül tud ablak keretet csiszolni - létráról is! - ugyanilyen pompásan tud ablakot, ajtót meg bármit festeni, szóval csupa olyan dolgot, amit életében nem csinált. Természetesen én is tevékenyen részt vettem Ati munkáséletében. Nekem kellett ugyanis itthonról olyan mondatokat lefordítani, mint pl.: Bocs, Tony! Az autóban maradt a szendvicsem, meg ilyenek. Nyelvi nehézségek ugyan nem nagyon voltak, mert Tony rendkívül jó tanítvány volt: már az első nap végén tökéletesen megtanulta, hogy: mindjárt és köszi! :) Mondjuk Attila is gazdagabb lett pár angol szóval de a bonyolultabb dolgok elmagyarázása nem mindig sikerült Tonynak. Így amikor arról mesélt, hogy az egyik lakójának férjét ki kellett raknia, az ok megnevezésekor röviden csak annyit mondott: püf-püf the lady! - magyarul: verte részegen a feleségét. Egyszer egy meglehetősen nagy szerkentyűt cipeltek be az egyik házba és arra a kérdésre, hogy mi ez, rövid töprengés után annyit mondott: hhhu, vagyis bele lehelt a levegőbe. Ebből rögtön kiderült, hogy a szerkezetet hősugárzásra tervezték. :) Együttműködésük során Ati egyetlen egyszer nem értette pontosan Tony utasítását. Ennek következtében gyönyörű fehérre festette az egyik garázsajtót, második világháborús királykék helyett! De ennyi volt a legnagyobb baja..., szerencsére! :)))

Szösszenetek...

Bár Ati folyamatosan azzal zaklat, hogy írjak praktikus dolgokat a blogba most mégis olyan kis történeteket szeretnék megosztani, amelyek viccesek vagy érdekesek. Azt gondolom ugyanis, hogy a blog elsősorban az érzéseinket hivatott megosztani, persze a praktikum is kell csak nem most!
Ahhoz, hogy világosan értsétek a történeteinket tudnotok kell, hogy mi vagyunk az a fajta embertípus, akikkel mindig történik valami. Ez sajnos nem vicc, bár ennek folyamányaként rendszeresen kerülünk lehetetlen szituációkba! Mint például én...
Akkor történt, amikor az első ügynökségemhez mentem. Egyedül, mert Ati dolgozott. Irány a belváros, hevenyészett kis térképpel, amiről kiderült, hogy ennek alapján biztosan nem találok el abban a kis utcába, ahol az ügynökség székel. Sebaj, irány a kis pavilon, ahol persze kaptam egy kis térképet - ingyen! Ennek segítségével -kisebb-nagyobb kitérőkkel - elnavigáltam magam a pontos cím közelébe, egésze a Közlekedési Múzeumig. - Praktikus ajánlat: lehetőleg nézz ki valami nagy vagy híres épületet annak a címnek a közelében, ahová mész, így lesz egy kapcsolódási pontod ha elkavarodsz! - Onnan felhívtam az ügynökség munkatársát, aki sajnálkozva mondta, hogy még nagyon messze vagyok a céltól! Ekkor találkoztam először ezzel a csak angliai dologgal: a nagyon messze konkrétan kb. 100 méter volt... Mondom: Úristen! Mi lenne ha tényleg nagyon messze lennék? :) Cím és épület tehát megvan.Igen ám! De nem találtam a bejáratot és az ügynökség tábláját sem találtam sehol. Megoldom, gondoltam és lementem egy lépcsőn, amely valamilyen alagsori részbe vezetett. Ott azonban nem tudtam bejutni sehova, így vissza battyogtam a járdára. Tanácstalanul ácsorogtam, amikor jött egy fiatalember, aki engem kérdezett arról, hogy hol lehet ez az ügynökség, mondom: én is azokat keresem de nem sok sikerrel. A srác az én gondolatmenetemet követte: ő is lement a lépcsőn és pedig ezen felbátorodva utána, hátha talál valami megoldást. És ekkor követtem el a nagy hibát! Ezek a kis lejárók nagyon kis helyes, úgy mellmagasságig érő vaskerítéssel vannak körbevéve, tetejükön kis dárdákkal, szintén vasból. Mivel már ketten voltunk, nagyobb biztonságban éreztem magam és a kaput akkurátusan betettem magam után. A srác közben körbenézett és ugyanarra a megállapításra jutott,mint én azt megelőzően: itt nem lehet bejutni. Elindultunk kifelé de a kapu nem nyílt! Ekkor vettem észre, hogy a kapu... elektromos és sehogy sem nyílik! A srác rám nézett, én ártatlan tekintettel vissza rá, mondván:én nem csináltam semmit! Nem hitt nekem, de nem sokat teketóriázott: fellépett egy kiszögelésre és átvetette magát a kerítésen. ÉN pedig fogoly lettem, konkrétan! A saját hülyeségem foglya!
Ati természetesen ekkor telefonált, röviden letorkoltam, mondtam: nem érek rá beszélgetni, éppen szabadulok... Persze nem érte be ennyivel, elkezdett kérdezgetni de én kinyomtam a telefont és azon töprengtem, hogyan jutok ki innen? A lehetőségek meglehetősen szűkösek voltak: egyedül sehogy! Az utca egy nagyon forgalmas helyen volt, mellettünk egy nagy piac vagy mi. Kicsit csepergett az eső én pedig magas sarkú csizmában voltam, aminek gumi volt a talpa vagyis enyhén csúszott a nedves vason. Mellettem - karnyújtásnyira - egy kávézó volt, a teraszon vendégek üldögéltek. Az első tervem az volt, hogy átmászok én is a kerítésen, elvégre gyerekkoromban minden fát megmásztam, és bár eltelt néhány év fog ez menni most is! Erről az első lépés után letettem mert attól féltem, hogy felnyársal a kerítés és már láttam a másnapi vezető híreket: egy meglett korú emigráns nőt nyársalt fel a vaskerítés London belvárosában, miközben munkakeresés közben bezárta magát egy alagsori udvarba. Nem elég azonban, hogy szorult helyzetben voltam, Ati folyamatosan csörgette a telefonomat és a következő - a helyzethez egyáltalán nem illő, hülye kérdéseket tette fel: Mit csináltál már megint? Hogy lehet valaki ilyen idióta? Hogy jössz most ki onnan?
Hát hogy? Hát egyedül sehogy! - gondoltam, miközben lázasan törtem a fejem a helyzet megoldásán. Küldtem az ügynökség munkatársának egy sms-t , mert a telefont nem vette fel, hogy némileg kések mert bezáródtam, gondoltam csak meg kell neki magyarázni, hogy a következő két napban miért nem jelentkezem. Aztán lementem a lépcsőn és bekukucskáltam az ablakokon, hátha észrevesz valaki és kisegít szorult helyzetemből bár a sűrű függönyök miatt nem voltam biztos abban, hogy kiket zavarok: dolgozó embereket vagy békésen ebédelgető angol úriembereket? Mindegy - gondoltam - ne egyenek, amikor én itt raboskodok! - és elkezdtem dörömbölni az ablakon. Ati közben taktikát váltott: mivel a telefont nem vettem fel, így sms-kel bombázott, a hagyományos, egyáltalán semmire nem használható kérdésekkel, mint pl.: Mit csinálsz?
A dörömbölés megtette eredményét: kiderült, hogy egy iroda ablakait verem. A bent lévők széles gesztusokkal mutogatták amit már egyébként is tudtam: nem itt van a bejárat, menjek vissza. Mondtam: mennék én de zárva van az ajtó valakinek ki kék nyitni. Ekkor kis zavar támadt, látható volt, hogy ennek a problémának a megoldása meghaladja a képességüket. Gondoltam, hagyom őket gondolkodni, már csak azért is, mert közben felhívott az ügynökség munkatársa érdeklődve hogylétem felől meg persze azért is, hogy megtudja, hogyan sikerült rabbá tennem magam. Mondtam, most talán nem ez a lényeg, hanem az, hogy valaki kimentsen innen, mert egyre inkább kétségbe estem ha arra gondoltam, hogy honnan vakarják elő azt az embert, akinek van kulcs ehhez az átok kapuhoz! A hölgy is kétségbeesett - heuréka! Atival együtt már hárman pánikolunk! - én pedig azon kezdtem el gondolkodni, hogy akkor átmászok a kerítésen... legyen miről írniuk a lapoknak! Ekkor valami lármát hallottam a hátam mögül. Először nem tulajdonítottam jelentőséget neki, csak ácsorogtam és topogtam mint az a bizonyos galamb, aztán újra hallottam, hogy: Halo, halo!!! Végre észrevettem egy fiatal hölgyet, aki a hátam mögötti, a járda szintjén található épületből integetett:NEKEM! És mit tesz Isten! Felberregett a kapu elektromos zárja... és én újra SZABAD voltam!!! :)))
Azt most nem írom le, hogy Ati miket mondott, amikor hazaértem de szerintem a mai napig azt gondolja,hogy ez a kis incidens közrejátszhatott abban, hogy az ügynökség nem vett fel.
Naná!! Ha valaki ennyire idióta??? :))))

Mélypont...

Azzal fejeztem be, hogy az ember az első holtpont után eljut a másodikhoz... Nos, most éppen ebben leledzem. Ez konkrétan azt jelenti, hogy már sokkal gyorsabban dolgozom de valamiért még mindig nem működik a dolog gördülékenyen. Ennek ellenére örömmel jelenthetem, hogy az elmúlt héten sikerült beállítanom saját egyéni csúcsomat: 9-től délután fél négyig 21 szobát csináltam meg! :) Igaz taccsra vágtam magam a szabadnapom előtt, még most is nyögöm. A hatékony munkavégzést a szobalány számára nagyban meghatározza, hogy milyen szobákat kap és természetesen nem is én lennék, ha ezzel is minden rendben lenne... A dél-európai supervisor - szándékosan nem írom le az ország nevét, egyelőre még ott dolgozom, a lényeg, hogy válság van benne, mármint az országban - szóval ez a kislány - huszonvalahány éves! - nekem rendszeresen úgy osztja a szobákat, hogy azok még véletlenül se legyenek egy helyen vagy pedig leküld az alagsorba, ahol csupa kicsi szoba van. Jó, az ember egyszer-kétszer elvisel, aztán már előre tiszta ideg, aztán üldözési mániája lesz, majd elkezdi utálni az illetőt...most éppen itt tartok. Ma például a hotel valamennyi öt emeletén volt szobám, cikk-cakkban persze, nehogy már egyszerű legyen(!), úgyhogy egész nap azon elmélkedtem, hogy miért utál ez a lány engem ennyire? Lehet persze, hogy nem utál, csak nincs tisztában a szoba elosztás rejtelmeivel de engem kifejezetten irritál és akkor még finoman fogalmaztam... Amennyiben ilyen lelkiállapotban dolgozol, úgy a tested is ennek megfelelően reagál, magyarul alig bírsz felemelni egy rohadt paplant! Ennek ellenére hoztam a szintet de iszonyú kínok között. Egész nap duzzogtam, a nap végén a kislánynak is feltűnt, meg is kérdezte, hogy csak nincs valami bajom? Mondtam: semmi, azt nem mondhattam amit konkrétan gondoltam! :D
Persze azért történnek jó dolgok is! A hotel vezetése elunta az említett supervisor, már-már elviselhetetlen kukacoskodását a foltok megítélésével kapcsolatban! Talán már mondtam, hogy számára a legkisebb folt vagy pötty is maga volt a vég! Rosszabb volt mint egy helyszínelő: próbálkoztam a jelentéktelen kis pöttyök eldugásával de szétszedte az ágyat darabokra és tutira megtalálta! Végeredmény: csere. A dolog azonban nem csak minket, szobalányokat érintett rosszul hanem az arab mosodát is, amelynek a vezetője - egy idősebb arab úriember - az utóbbi hetekben egyre többször látogatott el hozzánk és cseverészett el a szintén arab menedzsmenttel, gondolom arról, hogy mi a francnak küldjük vissza a tiszta ágynemű igen jelentős részét? Mert persze van benne olyan, amely valóban nagyon hajas,koszos vagy szakadt. Az ember ezeket automatikusan kiválogatja. De a kislány áldásos tevékenységének köszönhetően az elmúlt héten eljutottunk arra a pontra, hogy délutánra már elfogyott az aznapi készlet! A linerporter - akinek a feladata az ágynemű kiosztása, adagolása és összegyűjtése, majd megszámlálása és bezsákolása - a haját tépte és átkozta a supervisor kislányt, többször megjegyezve, hogy biztosan fejre ejtették kiskorában vagy valami más súlyosabb trauma érhette! Ennek hangot is adott a hotel helyettes vezetőjének, aki magához rendelte a supervisort és néhány általa koszosnak ítélt ágyneműt, mondván: mutatná meg hol a folt??? Szegény kislány megizzadt rendesen mire megtalálta az inkriminált pöttyöt, mire a menedzser meghozta a verdiktet: ezeket a foltokat mostantól nem nevezzük foltnak! A supervisor, szegény összeomlott, el is ment mindjárt szabadnapra - kettőre! :) - mi pedig imába foglaltuk a menedzser nevét!
Az örömünk nem tarthatott sokáig! A supervisor visszatért és most már nem az ágyneművel foglalkozik - ma legalább négy pöttyösöm átment! :) - hanem a fürdőszobával...mert ott is vannak pöttyök... a fenébe! De nem adom fel! Hátha abba is beleszól a menedzsment...:D

További részletek...

A szobalánynak sok ellensége van, megpróbálom sorba szedni őket. Kettőt már említettem: az időt és a suprvisort de sajnálattal kell tudomásul vennünk, hogy ezzel még nincs vége!
A szobalány következő legnagyobb ellensége: a FOLT! Amelyik, természetesen mindig abban a pillanatban kerül elő, amikor a leginkább nem számítasz rá és mindig akkor, amikor már felküszködted a huzatot a paplanra. Ha az ágynemű egyik oldala foltos, mérget vehetsz rá, hogy a másik oldala is az lesz...ha nem akkor ki lesz szakadva. Tegnap nekem a - szerintem- legkisebb szobában 5 paplanhuzatból 4 volt defektes. Közel álltam az agyvérzéshez...
A szobalány másik nagy ellensége: a HAJSZÁL(ak)! Na, ezek aztán mindenhol ott vannak! Kezdve az ágyneműtől a fürdőszobáig. Megmondom őszintén, a mai napig nem értem: valaki idejön Londonba, mondjuk shoppingolni, mondjuk két napra, ebből egy éjszakát a hotelben tölt. Ez idáig rendben van. De ha valaki megtudja magyarázni nekem, hogy miért kell ez alatt az egy éjszaka alatt hajat mosni...??? Ahelyett, hogy elmenne várost nézni, de nem!Mikor meghallom a folyosón a hajszárító hangját,már rángatózik az arcom! :)
A szobalány ellensége: a POR! Jön mindenhonnan: légkondiból, ágyneműből ég tudja honnan! A küzdelem, hogy megszabadulj tőle, folyamatos, az eredmény kétséges és egyáltalán nem tartós!
Következő ellenség: a LÉGKONDI! Nem is akármilyen! A testhőmérsékleted ugyanis már ez első szoba befejezését követően eléggé megugrik, így amikor felhevült testtel gyanútlanul belépsz a következőbe, az olyan érzés, mintha egy frigóba mennél be. Így nem kell sok egy alapos megfázáshoz, amely aztán tartóssá is válik és nagyon nehezen szabadulsz tőle. Otthon húsz év alatt egy nyomorult influenzát nem sikerült összeszednem, itt a második héten megfáztam, aztán még egyszer és még egyszer... Ez sajnos nem hotelfüggő, mindenütt így van! Megkérdeztem!
A szobalány ellenségei közé lehet sorolni: a trehány vendéget, a több napig a szobában tartózkodó vendéget - ne tudjátok meg! -, az állandóan elfogyó WC-papírt, tusfürdőt, kézmosót, szemetes zsákot, stb., stb....
A szobalányoknak két barátja van. Az egyik a linerporter, ha jól bánsz vele. A linerporter az, aki gondoskodik a mindennapi ágyneműről és ha jóban vagy vele, vagyis nem rohangálsz beárulni, mert mondjuk nem hozta azonnal a cuccost akkor mindenben segítségedre lehet a továbbiakban. Például segít lehúzni az ágyneműt, így ő is halad, meg te is. Szóval velük nem árt jóban lenni! :D
A másik barát: Henry! Sajnos Henry nem egy angol lord, fehér lovon. Henry egy mezei porszívó. Valószínűleg egész Angliában ez az egyfajta létezik, mert mindenütt ugyanezt használják. Maga a készülék kerek, gurul és az angolok humorérzékére jellemzően van szeme, szája és az orra helyén van a cső. Leginkább a Mikrobi kis robotjára emlékeztet és azért szeretem, mert ha előkerül az azt jelenti, hogy nincs több szobád aznapra! :D
Összegzésképpen azt mondhatom, hogy amennyiben szobalány akarsz lenni, légy türelmes és próbálj meg másképpen gondolkodni. Fogd fel az egész melót úgy, mint egy megmérettetést amelynek a végeredménye egy szép, tiszta szoba. Nagyjából akkor rázódtál bele igazán a munkába, ha már nem kapsz infarktust attól a ténytől, hogy 20 szobát kapsz egy napra, amikor nem letámadod a munkaterületed, hanem megtervezed a munkádat. Nálam az a hatodik héten következett be, valamiért átállt az agyam és már nem hadakoztam a meló ellen, hanem azt éreztem, hogy már képes vagyok megfelelni az elvárásoknak. Persze buktatók mindig vannak, mert amikor eljutsz a fent említett emelkedett állapotba, akkor nagyképű leszel és a következő időszakban semmi sem fog sikerülni! A problémát most orvosolom, de nem egyszerű feladat...:D

Újabb praktikus tanácsok,leendő szobalányoknak...

Korábban említettem az iszapbirkózást, nem véletlenül. Az elején valóban azt érzed, hogy szemben úszol az árral és ez valóban így is van. A küzdelem valójában addig tart, amíg ki nem alakul a saját ritmusod, amíg rá nem érzel a dolog ízére, hogy úgy mondjam. Senkit nem akarok azzal áltatni, hogy az a folyamat gyors, nálam például még mindig tart pedig már 8 hete dolgozom! Úristen! Kimondani is sok...
Nekem az első két hét alatt sikerült beszereznem szinte minden fajta sérülést: tövig beszakadt a körmöm, felhasadt a bőt a hüvelykujjam ujjbegyén, a nyomorult balerina cipő pedig úgy feltörte a lábam, hogy menni is alig bírtam nem hogy takarítani. Mindenütt kék-zöld foltok bizonyították a napi küzdelmet az ágyneművel, a porszívóval és más egyéb tartozékokkal. Hol volt már a napi smink - kis ceruza, kis pilla spirál, amikor konkrétan is úgy néztem ki, mint egy kivörösödött őrült, akiről ömlik a víz! Már csak a fekete festék hiányzott volna és nyugodtam elmehettem volna bozótharcosnak, tuti felvettek volna! :D
Nem tudom hány liter folyadékot veszítettem napközben de biztosan nagyon sokat, mert a vízpótlásom az felszökött az egekbe. Otthon, már koromnál fogva is volt egy kis súlyfeleslegem, nem sok, csak pont annyi, ami már zavaró. Nos ennek leküzdéséhez itt nem kellett natur joghurt, meg: estehatutánnemeszem koncepció! Pikk-pakk ledobtam a felesleget, nyugodtan ehetek éjszaka is bármit, meg sem látszik rajtam. Másnap úgyis lemegy, mit megy! - lerohan rólam. Már annyira szembeötlő a diferencia, hogy a lányom is rám szólt:egyek rendesen! :) A szolgálati gatyámból gyakorlatilag már kiesek, persze, mert amikor vettük hallgattam Atira, hogy kényelmes legyen a gatya, ne feszüljön. Hát most nem feszül és gyakorlatilag csak akkor találkozom a nadrág anyagával, mikor legugolok vagy rohanok a lépcsőn! :)
Legközelebb innen, most alvás, mert holnap újra munka...hurrá!!!!