Praktikus dolgok a szobalányságról...

Mint már írtam, szobalánynak lenni sajnos nem egy emelkedett dolog. Gyorsnak, pontosnak kell lenned és mindeközben még mosolyognod is kell! Hát ez az első napokban nekem nem nagyon ment... Szünet nélkül rohangáltam a vödreimmel és mivel kezdő voltam, én kaptam a legrosszabb szobabeosztásokat. Volt olyan nap, hogy minden szinten volt szobám, az alagsortól a 3-ik emeletig bezárólag. Minden szoba egy külön küzdelem volt, néha még ma is az. :)
Miközben megpróbáltam egyre rövidebb idő alatt megcsinálni egy-egy szobát a vége az lett, hogy a fene nagy akarásnak nyögés lett a vége, koknrétan! :D És akkor még nem említettem az állandó izomlázat, aminek köszönhetően minden egyes paplanhuzat önálló ellenféllé vált! Az ember akaratlanul is egyre dühösebbé válik, minden apró kis hülyeségen felhúzza magát és ettől még kevésbé halad előre; az egész olyan mint az iszapbirkózás...
Mert - és itt jön a másik ellenség! - kezdőként ott lohol a nyomodban a SUPERVISOR!
Ők azok az emelkedett emberek, akik ellenőriznek. Mindent. Kezükben kis ronggyal menetelnek és minden hibádra felhívják a figyelmedet. Hiba pedig mindig van! Mivel megpróbálsz haladni így gyakran előfordul,hogy valamit elfelejtesz: nem törlöd le a port az ajtó tetején vagy a fogasról, nem veszel észre egy pöttyöt az ágyneműn vagy a csapon. Ezek mind olyan dolgok, amikre otthon legyintenél mert ettől mondjuk még tudsz aludni de ezek itt nagyon komolyan veszik. Van amikor órákig sikálsz egy WC-t de mivel már csillagokat látsz nem veszed észre, hogy maradt benne egy tűhegynyi piszok. A supervisor viszont olyan, mint egy bűnügyi helyszínelő: azonnal rázoom-mol! És könyörtelenül visszaküld... nincs az az apróság, ami elkerüli a figyelmüket! Persze más dolguk sincs, mint ilyen apróságokkal foglalkozni, hogy maradt egy - EGY! - hajszál a fürdőszoba padlóján vagy valami szegélyen port találnak. A rendesebb supervisor megmutatja a hibádat, esetleg segít kijavítani, a nem rendes csak visszaküld. Azt szeretem, amikor a hibádat ezerszeresre nagyítják: mondjuk egy pötty a Wc-ben, számukra azt jelenti, hogy a WC rettenetesen koszos! Az ilyenektől idegösszeomlást kapok. Meg lassan üldözési mániád is lehet, hogy mindenki téged cseszeget...
Persze, mint mindenki, ők is csak emberből vannak és hamar ki lehet tapasztalni, hogy melyiknek mi a heppje. Ennek legmegfelelőbb módja ha te magad is részt veszel egy szobaátvevési szeánszon. Így egy csomó buktatót el tudsz kerülni mert látod, hogy mit néz tehát ezeket te is mind megcsinálod ha aznap ő van. :D
Vannak persze vicces dolgok: mondjuk felkínlódod az ágyneműt - aznap garantáltan a legszebb ágyad! - aztán kiderül, hogy fordítva tetted fel, a fejrész a másik oldalra került, pont a TV alá... Vagy: felkínlódod az ágyneműt, minden kész már csak a légfrissítő permet hiányzik, aminek a szórófeje pontosan olyan, mint az üvegtisztítós flakoné. Hanyag eleganciával kikapod a vödörből és az egész, hófehér ágyat lefújod... kék folyadékkal... mondjuk, akkor nem röhögsz ezen. Majd csak pár hét múlva, talán...
Szobalányként bármikor érhetnek meglepetések és ezek közül a legrosszabb ha valaki nem jön be dolgozni mert akkor a szobaszám az egekbe szökik! Erre a pillanatra nálunk sem kellett sokat várni, pontosan egy hete voltam ott, amikor az egyik lány beteget jelentett - azóta sem jött dolgozni - és a napi penzum 21 szoba lett. A pánik sok mindenre jó, így pl. olyat is ki tudsz hozni magadból, amire addig azt hitted, hogy nem vagy képes. Én délután 4-re végeztem 18 szobával, azért nem többel, mert a magyar supervisor felajánlotta, hogy segítségképpen 3 szobát másnak ad. Hálás voltam a segítségért, később kiderült, hogy nem kellett volna. Előtte pár nappal jött egy másik magyar nő, akinek szintén 21 szobája volt és esze is, mert nem adott le egyet sem. Igaz ő egy órával később végzett. Én rettenetesen el voltam szállva magamtól meg a 18 szobától! Másnap jött az ügynökség jeles képviselője és azt hittem meg lesz velem elégedve de nem ez történt. Lakonikusan közölte velem, hogy jó lenne ha összekapnám magam, mert még az új nő is többet csinál mint én és és ugye 3 ás fél szoba óránként, ne felejtsem el! Azt hittem megütöm! Nem tettem csak dühösen megcsináltam a 10 szobámat, nagyon gyorsan - 2-kor már végeztem is - és nagyon csúnyán néztem a magyar supervisorra... Ha lehetett volna, bevágom magam mögött a szálloda ajtaját de nem lehetett... Csak lassan, méltóságteljesen csukódott be utánam. Azóta nem adok le szobákat, senkinek!

A szobalányság...

????
Körülbelül ez járt a fejemben, miközben néztem a telefont és lelkiekben már felkészültem mindenre. Megint bevillant a korom, meg a szerencsefaktorom, meg a karmám és már láttam magam, amint egy hónap után szégyenszemre hazakullogok - még szerencse, hogy a neten nem állítottam át a lakóhelyemet így legalább nem égek majd annyira, aztán felveszem a segélyt, oszt öszök rizst - ahogy Ati mondaná. Mert mit akarhat mást este fél 10-kor az ügynökség, mint lefújni az egész munkát???
Nem húzom tovább: nem ezt akarta: mindössze annyit közölt, hogy egy másik szállodába kell mennem. Ennyi. Este fél 10-kor.
Újabb útvonaltervezés ami természetesen a gyakorlatban nem működött, riadt rohangálás kora reggel a központban és húsz perces késéssel berobogtam az annyira áhított munkahelyre. Nagyon kedvesen fogadtak - azóta ezeknél is elmúlt, mármint a kedvesség, sebaj! - mondták nem késtem el, mert csak 9-kor kezdünk. Egy igazi, hamisítatlan román parasztasszony mellé osztottak be tanulni. Olyan tájszólással beszél, hogy gyakran a felét sem értem annak, amit mond de tüneményes jelenség! Csupa kedvesség, őszinteség, érdeklődés bár azt nem nagyon sikerült megértetnem vele, hogy honnan tudok románul, mert számára a magyarországi román nem mond semmit. Valaki vagy Romániában született és akkor román vagy nem és a többi nem érdekes. Rajta kívül volt még egy magyar nő, aki rendkívül mogorva volt és rögtön közölte, hogy ez a hely úgy pocsék, ahogy van de ő nemsokára úgyis visszamegy a régi szállodájába, ahol hetente 100 font jattot is kapott: Ezt nem nagyon hittem - mármint a jattot, meg a visszatérést sem - de nem ellenkeztem vele.
Tanítóm közölte, hogy 25 (sic!) szobánk van aznapra, ettől kicsit megrémültem...nem kicsit, nagyon. Nem nagyon hagyott időt a rémületre, fogtuk a vödröket és nekilódultunk. Röviden elmagyarázta, hogy mit kell csinálni: ágynemű csere egy pici, szűk szobában ahol az ágy gyakorlatilag egy falak közé szorított matracból áll... hát egyáltalán nem egyszerű és akkor nagyon visszafogottam fogalmaztam. A hely annyira szűk, hogy az ujjad gyakorlatilag nem fér be a matrac és a fal közé és képtelen vagy kifeszíteni a paplanhuzatot teljesen simára. Nagynehezen felküszködtem egy ágyneműt, ennyi idő alatt Florica - a tanárom - megcsinált másfél szobát. Ennyit a tehetségemről, gondoltam vöröslő fejjel fújtatva és mindenre elszántan. A fürdőben le kell mosni a falat, csillogóra kell vikszolni a csaptelepeket, a tükröt és a WC-csészéket és ki kell takarítani a zuhany lefolyóit. Elmondva egyszerű, megcsinálni már nem olyan nagyon. Florica vezényletél délután 3-ra végeztünk a kiszabott penzummal és én elégedetten gondoltam arra, hogy fog ez menni. Lelkesedésemet kicsit lelohasztotta a tény, hogy hazafele eltévedtem és 3 órát kóboroltam az Oxford Circus-nél mert nem találtam a hazafelé vezető busz megállóját. Másnap reggel már háromnegyed 8-kor bent voltam az új és első londoni munkahelyemen. :D
A hotel, ahova kerültem egy belvárosi olcsó hotel ahol a vendégek egy vagy két éjszakát töltenek el. Ennek megfelelően a szobák is az igényekhez alkalmazkodnak: ágy, fürdő és kész! A szobalánynak viszont ugyanaz a dolga, mint bármelyik másik hotelben. Ennek a kis kuckónak ugyanúgy kell ragyognia mintha mondjuk a Waldorfban lenne!
A szobalányoknak két nagy ellensége van: az egyik az idő a másik a supervisor.
Kezdem az idővel!
Ez a faktor több szempontból is döntő: reggel 9 és délután 3, max. 4-ig minden aznap megüresedett szobát ki kell takarítani. Ez még nem lenne nagyon nagy baj de ennél sokkal többet nyom a latban, hogy az ügynökség a szobák száma után fizet! Ezért meghatározza, hogy egy óra alatt mennyi szobát kell befejezni. Ez a szám ennél az adott ügynökségnél 3 és fél szoba óránként. Ennek elsajátítására elvileg három hónapot adnak. Ezt már az ügynökség képviselőjétől tudtam meg, aki második munkanapomon látogatott meg, hogy munkavédelmi oktatásban részesítsen, mellesleg. Nem kell nagyon nagy matekzseninek lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk: 7 óránál nem nagyon dolgozhatunk többet tehát nagyon sok munkával nem tudjuk megkeresni még az angol minimálbért sem! Az ember ilyenkor persze arra gondol, hogy a semminél még ez is több... Én is erre gondoltam és maradtam.
Megmondom őszintén korábban el nem tudtam képzelni, mi a fene lehet olyan szörnyen nehéz a szálloda takarításban? Hát első önálló napom után megtudtam. Már nem emlékszem pontosan mennyi szobát kaptam de a második befejezését követően véletlenül belenéztem a tükörbe és megijedtem saját magamtól! Úgy néztem ki mint a főtt rák, a fehér damaszt ágynemű pihéi ráragadtak a hajamra és az egész arcomra, konkrétan úgy néztem ki mint az űzött vad! Ezen túlmenően fájt minden tagom: a derekam a hajolgatástól, a karjaim és a kezem az állandó emelgetéstől és a futkorászástól bedagadt a lábam. Fürödtem a saját verítékemben és olyan szomjas voltam, mintha napok óta a sivatagban kóvályognék! Mire vége lett a napnak már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy nekem szobalányként kell bevégeznem földi pályafutásomat...

Na szóval...

Ott álltam tehát egy darab működő telefonnal ám ez nem segített rajtam, mivel én mindenhez szigorúan csak addig értek, amíg használom és nincs ez másként a telefonokkal sem... Ezt a készüléket pedig legalább 3 éve nem használtam...
Ennél jobban aggasztott az a tény, hogy nem tudtam elérni Attilát, hogy jöjjön haza és szerelje meg az én készülékemet, amikor is megcsörrent az a nyomorult! Láttam, hogy angol szám, gondoltam párom az - működik a telepátia! - de nem Ő volt, hanem az ÜGYNÖKSÉG! A nagyarcú hölgy telefonált, még románul is hajlandó volt velem beszélni, gondoltam, akkor nagy a baj! Végtelenül kedves volt -ez a tulajdonsága később teljesen elmúlt! :) - és közölte, hogy lehetőségem nyílik nekik dolgozni, amennyiben még aktuális a dolog. Örömömben alig kaptam levegőt, megpróbáltam palástolni de nehezen ment és hevesen bizonygattam mennyire szeretnék dolgozni, mondjuk ez igaz volt. A hölgy nem győzte eleget hangsúlyozni, milyen nehéz a szállodatakarítás - persze, hogy nem hittem neki - és előjött a korommal, amire én enyhén sértve megjegyeztem, hogy itthon is annyit dolgoztam, mint egy ló, miből gondolja, hogy ez nehezebb lenne. Végül megegyeztünk abban, hogy másnap kezdek és rövidesen visszahív hogy megmondja: hova menjek. Közben a netről sikerült lenéznem A HU-UK telefonszámát és riasztottam Adriennt, aki tudta Ati számát, így időközben Ő is megkerült és ketten örömködtünk. Ekkor azonban érkezett egy sms, ami rendkívül lakonikus volt: egy telefonszám és egy név: Ana. Mivel a készülék nem mentette el a telefonszámokat, így azt sem írta ki, hogy ki küldte én meg annyira ideges voltam, hogy erre nem is figyeltem, ezért rögtön arra gondoltam, hogy az ügynökség volt. Vissza is hívtam a hölgyet aki meglehetősen ingerült volt, hogy mit zaklatom, mondta, hogy ne aggódjak fogok dolgozni, Ő ugyan nem írt nekem semmit de mindjárt küldi az sms-t. Valóban:percek múlva meg is érkezett a szálloda neve, címe és hogy kit keressek. Teljes győzelem! - gondoltam. Végre Ati is megérkezett és elrohantunk egyenruhát venni majd megkerestük a szállodát a neten és kiderítettük, hogyan jutok oda. De akkor még mindig ott volt a rejtélyes sms, amit nem tudtam hova tenni! Ki a fene küldte? - morfondíroztam. Mindeközben kiderült, hogy a telefonomnak semmi baja nincs csak a Lebara-rendszer idétlenkedett és pár órára összeomlott, így Ati elkezdte az eredeti állapot visszaállítását - hiába: minden ilyen munka rámarad és menthetetlen anti-talentum vagyok ebben! :D - és a rejtélyes sms-t is Ő fejtette meg. Hosszan szemlélte a beérkezett üzenetet, majd megszólalt: A 35, az nem Málta hívószáma?
Mondom: De, miért?
- Mert onnan jött az sms - zárta rövidre életem párja a kérdést. És ekkor kigyúlt a fény! Hát ez a szám elsőszülött lányomé, akivel előző nap vesztem össze a hiányzó telefonszám miatt!
És ekkor - este fél 10-kor! - újra megcsörrent a telefonom. A kijelzőn az ügynökség száma villogott! Megállt bennem az ütő!
A többit a következő részben... :D

Tovább...

Bocs, csak az elmúlt pár napban folyamatosan dolgoztam így nem volt erőm írni.Ott tartottunk tehát, hogy majd hétfőn hívnak. Abban a boldog tudatban hagytuk el az épületet, hogy van tehát munkám csak egy kicsit várni kell rá de sebaj! Mivel Ati is velem volt és bent voltunk a belvárosban, gondoltuk végre megnézzük, legalább a Temze-partot. Mégse úgy menjünk majd haza innen ár hét múlva, talpig megszégyenülve, hogy még egy pár nevezetességet sem láttunk, ugye! :D. Nos itt Londonban sokat adnak arra, hogy szerencsétlen turista ne nagyon keveredjen el, ha már eljött, így a Cityben több helyen is osztogatnak - teljesen ingyen, teszem hozzá! - kis térképeket, amelyeken a te helyzeted és az elérhető nevezetességek találhatók. Némi vitát követően, hogy hogyan is kell térképet olvasni, vezényletem mellett rögtön a Temze-parton találtuk magunkat, velnük szemben pedig ott virított az egyik legmonumentálisabb londoni látványosság: a London Eye! Kicsit feljebb pedig maga a Westminster Katedrális! Lenyűgöző volt! Kicsit csavarogtunk, aztán kicsit eltévedtünk az Oxford Circus-nél de végül megnyugodva hazatértünk. A net-en megnéztük, hogy melyik hotelben fogok dolgozni, nagyon szép volt és nagyon sok csillagja meg rengeteg szobája volt! Már láttam magam, amint kis szállodai egyenruhában lassan és méltóságteljesen suhanok a puha folyósókon, mindenki nagy megelégedésére! És vártuk a hétfőt, ami el is jött csak az a bizonyos telefon nem akart megérkezni. Kezdtem kicsit aggódni így délután felhívtam az inkriminált hölgyeményt, egyébként román a szerencsétlen, - elég baj ez neki! - aki úgy tett, mintha az elmúlt két napban mintegy száz Mártát ismert volna meg, - jelzem ez sehol sem egy népszerű név, nem is tudom miért? - majd megkérdezte, hogy miben segíthet?! Először azt hittem tényleg ennyire hülye, hogy elfelejtett így megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy ÉN vagyok az, akit berángatott a múlt héten munka-ügyben és ma meg kellene tudnom mikor kell kezdenem mire a hölgy lakonikusan közölte, hogy majd hív és lecsapta a telefont...
Hát így konkrétan azt éreztem, hogy ott menten megüt a lapos guta! Szívem szerint bementem volna, hogy agyoncsapjam de rájöttem, hogy egyrészt drága másrészt mire beérek megnyugszom, így hagytam az egészet a francba! Persze az első gondolatom itt is az volt, hogy az életkorom miatt nem vettek fel, így kezdtem kicsit pánikba esni, hogy hogyan kapok én itt munkát? De erre az életkor dologra még visszatérek...
Jött a következő lépésem: elmentem egy másik - szintén szállodatakarítással foglalkozó - ügynökséghez. ( Hogy miért ragaszkodtam én ennyire ehhez a takarításhoz, nem is értem?!) A címet egy ismerősömtől kaptam, mondta nagyon rendesek, nem kérnek CV-t, menjek be nyugodtan... Először azt hittem, rossz címet kaptam, mert egy rendkívül előkelő utcában találtam magam, ahol annyi ékszerbolt hemzsegett egy kupacban tele gyémánttal, hogy csak na! Végül meglett az agency is, ahol - mit ád a jó Isten! - szintén egy román csajba botlottam. Elég nagyképű volt, először nem is akartam vele románul beszélni, tartottam magam az angolhoz de volt egy-két dolog, ami nem volt elég egyértelmű számomra így váltottam. Erre még nagyképűbb lett... Nem volt sok cécó, elém rakott egy űrlapot, hogy töltsem ki; név, NI-szám / nekem még nem volt/, bankszámlaszám, / az sem /, telefonszám, referenciák. Itt egy kicsit megakadtam - ekkor váltottam át románra! - mert ugye az ember kicsit tart az ilyen dolgoktól... de aztán rövidre zártuk a kérdést: beírtam az utolsó otthoni munkahelyemet, megadtam Ati otthoni mobilszámát de kellett angol referencia is na az se volt! Erre mondta a csaj, hogy írjam be valami ismerősömnek a nevét és számát; hát megjelöltem azt, akinek már fizettem, dolgozzon meg a pénzéért! Persze, hogy ennek mi a jelentősége a mai napig nem értem mert ezeknek ennél az ügynökségnél soha nem néznek utána. De mereven ragaszkodnak ehhez a hülyeséghez, amiről ők is nagyon jól tudják, hogy hazugság...
Mivel egyre több ideje kerestem munkát,innen is azzal az érzéssel távoztam, hogy úgysem hívnak fel. Egyre többször merült fel bennem, hogy hazamegyek, mert itt valóban nem rúghatok labdába 49 évesen! Ati erről persze hallani sem akart! Idegtépő várakozás vette kezdetét. Vártuk a telefont, bújtuk a net-et és persze egyre gyűlt bennünk a feszültség! Már eltelt majd egy hét a jelentkezésem óta és semmi. Összevesztem a lányommal, aki ígért egy angol telefonszámot, ami egy barátnőjének a rokonáé, aki állítólag szintén itt dolgozik valami szállodában, hogy hol van már az a nyavalyás szám és kezdtem magam egyre rosszabbul érezni. A következő hét szerdáján - amikor már írtam minden londoni ismerősömnek, akik természetesen nem tudtak segíteni - a nap úgy kezdődött, hogy nem tudtam elérni Attilát. Mivel előző napon csúnyán odavertem a telefonomat a földhöz, azt gondoltam, hogy tönkrement a készülék, így elővettem egy régi mobilt de nem tudtam leszedni a hátlapját, hogy beletegyem a kártyát! Ott álltam két szétszedett telóval, még szerencse, hogy ez egyik srác itthon volt és segített lecibálni azt a nyavalyás hátlapot így sikerült beletennem a kártyámat! Igen ám, de semmilyen telefonszámot nem mentett el és ez a puszta tény a továbbiakban nagyon fontos tényező lesz! :D Folyt.köv!

újra a neten...

Senki se értse félre eddigi hallgatásomat, nem tűntünk el, nem adtuk fel csak egy kicsit összetorlódtak az események. Következzen most egy rövid összefoglaló az én munkavállalásomról és annak nem egyszerű lépéseiről.
Aki kijön külföldre az elsősorban a honfitársaitól vár segítséget, hogyan és merre induljon el munkát találni. Pedig az elmélet egyszerű: rengeteg ügynökség van, amely munkaközvetítéssel foglalkozik, bemégy, regisztrálsz aztán beállsz dolgozni. És kész! Persze valójában a dolog nem ilyen egyszerű és az ember szeret biztosra menni meg minél hamarabb munkába állni, mert az idő az bizony pénz és itt Londonban főleg az! Ezt azonban csak azoknak merem ajánlani, akik biztos nyelvtudással érkeznek Angliába. Az ügynökségek ugyanis telefonon jelentkeznek, jobb esetben sms-t vagy e-mail-t küldenek és hát ha nem tudsz jól ( hangsúlyozom:JÓL) angolul, nagyjából annyi esélyed van megérteni amit mondanak a telefonban, mint a macskanyávogást. :) A másik nehézség az ügynökségekkel kapcsolatban az az, hogy fogalmad sincs melyik milyen munkaközvetítéssel foglalkozik. A bőség zavara miatt aztán én is itt álltam, mint az a bizonyos testrész a lakodalomban és fogalmam sem volt merre induljak, hova nyissak be? Ráadásul ha sok helyre jelentkezel végül már azt sem tudod ki hív vissza és mit akar! :D
Marad tehát a másik variáció, mely szerint fizetsz a munkaközvetítésért de ebben sem mindegy, hogy kit választasz! London ugyan giga-mega város de azért nem olyan nagy, hogy ne tudnád hova, ki által juthatsz be. Lehet tudni, hogy ki melyik szálloda-láncnak szállít embereket és mindenki ismeri a tarifákat is.
Most következzen az én sztorim.
Mikor megérkeztünk az egyik lakótárunk felajánlotta, hogy töltsek ki egy jelentkezési lapot abba a hotelbe amelyikben dolgozik, nem ígér semmit de beadja. Két napig vártam, semmi visszajelzés. Gondoltam jó: jöjjön a fizetős de ne legyen nagyon drága. Van itt egy fickó, aki ugyan azt írja magáról, hogy nem kér egy forintot sem a segítségért, ami valóban igaz, mert nem forintot hanem fontot kér. 50 fontért "segít": ír neked olyan CV-t angolul, hogy hér nyelven beszél! A CV egyébként nagyon fontos itt Angliában és nem mindegy hogyan van megírva! Ha valaki ismeri azt a technikát, elég szép kis pénzt kereshet vele. Mivel az utóbbi időben elég sokan érkeztek munkavállalás céljából Londonba a szállodai munkákkal foglalkozó ügynökségek jelentős része kér CV-t és angol referenciát, sőt most már a legtöbb esetben bele is kérdeznek az önéletrajzodba! Eddig ez nem volt...
Nos tehát fogtam az 50 fontomat és kértem egy időpontot ettől az úriembertől, ami nem ment elég könnyen, merthogy nagyon elfoglalt a "drága" , így mondta, hogy menjek ki egy közeli bevásárló központba, ott kávézik a felesége, adjam neki oda a pénzt, oszt jó van! Mondom: nekem nem ilyen egyszerű, szeretnék kérdezni ezt-azt, szóval nagy nehezen ráállt a személyes találkozóra. Én pontosan érkeztem ő fél órát csúszott, megvártam. Megérkezett, kinyitotta a neje szalonját, közben közölte, hogy utálja Londont, elvette a pénzt és azt mondta, hogy : szia. Mondom várjunk már egy picit, hogy is lesz most? Nagyon egyszerű: megírja a CV-met, elkezd a nevemben pályázni aztán megyek dolgozni. Ő adja az angol referenciát, minden lenyomozható szóval ne aggódjak. Mondom: ezek szerint már itt dolgozom Nagy-Britanniában? Válasz:igen. Mondom: jó, de még tb-számom sincs mire ő: mondjam azt, hogy elhagytam. Na ekkor kellett volna visszakérni a pénzemet, oszt jól rávágni az ajtót de nem tettem meg csak hazáig martam magam, hogy mekkora egy barom vagyok! Nem szeretek hazudozni főleg nem egy idegen országban! Másnap korán reggel - 7 -kor!- küldtem egy sms-t: ne pályázzon a nevemben, mert ilyen kondíciókkal én nem tudom vállalni ezt a megmérettetést! Válasz: már elkezdte... Egyébként meg nem érti, mi a problémám, ő mindenre felkészített! (sic!)
Valószínűleg van egy konkrét számítógépes programja, amellyel a hirdetésekre válaszol. Hát azt a napot max. az ellenségeimnek kívánom! Folyamatosan csörgött a telefonom és ékes angolsággal jelentkeztek be az ügynökségek én pedig nem értettem szinte semmit! Belekérdeztek abba az önéletrajzba, amelyet még én sem ismertem(!) a végén már mindenkinek azt válaszoltam, hogy már találtam munkát, köszönöm az érdeklődést! Totál gáz volt és kaptam egy kisebb gyomorfekélyt, ill. a gutaütés is bekopogtatott néha... nem ragozom: úszott 50 fontom, munkám sem volt és még nem is reklamálhattam, hiszen az én hibám, hogy nem tudok jól angolul! Délután 5 körül megkaptam az angol CV-met ettől a drága jó embertől és ekkor derült ki, hogy én már 3 éve itt vagyok Londonban és úgy takarítok, mint senki más!!!! :D Mondjuk akkor egyáltalán nem találtam viccesnek a szituációt...
Ez volt tehát az első ilyen próbálkozásom és egyben az utolsó is mivel az a csaj, aki 150 fontot kér a szállodai munkaközvetítésért - igaz csak akkor kell kifizetni, ha felvettek - velem nem foglalkozott, mivel elmúltam 45. Mondjuk az ő szolgáltatása sem életbiztosítás, hiszen ha valamiért nem tudod teljesíteni az elvárásokat hamar kiteszik a szűrödet, oda a pénzed és még munkád sincsen! Szóval nem egyszerű!
Az iwiw-en találtam egy nevet és egy telefonszámot, egy szállodai munkákkal foglalkozó cégét. Felhívtam, beszélt magyarul is. Kedves volt, mondta menjek be. Bementem. Kiderült, hogy egy románokat kiközvetítő cégről van szó. Heuréka! Végre hasznát veszem a román nyelvtudásomnak! Nagyon kedves volt, kitöltetett egy jelentkezési lapot, referenciát nem kért, mondta nem reménytelen a dolog, menjek haza és ha nem jelentkezik hét végéig hívjam vissza hét elején. Nem jelentkezett, én napról napra őrlődtem itthon, hogy biztosan öreg vagyok már ehhez a munkához, meg minden itteni munkához,végül kedden felhívtam. Mondta, hogy jelenleg nincs semmi a számomra mert csak angolul jól beszélő takarítókat keresnek az 5 csillagos szállodáikba de legyek türelemmel. Jó! Volt egy másik ügynökség nevem is, gondoltam addig elmegyek azokhoz. Közben egy másik lakótársam szólt, hogy ahol ő dolgozik vanfelvétel, megkérdezi és szól. Újabb egy nap remény. Megkérdezte: nem volt. Pénteken - már éppen készülődtem a másik ügynökséghez - telefonáltak az előzőtől, hogy tudok-e szombaton reggel kezdeni, ha igen azonnal menjek be! Szó szerint repültem a boldogságtól! Leadtam az összes papíromat, mindent megbeszéltünk, pár szót még váltottunk, amikor szólt a másik hölgy, hogy mégsem kell mennem másnap majd szólnak hétfőn...
Na innen folytatom!

A teljes tanácstalanság....

Ezzel a érzéssel sajnos mindenféleképpen találkozni fogsz ezen a helyen és egyáltalán nem biztos, hogy segítség nélkül átbillensz a holtponton. Nekünk jó, hogy ketten vagyunk mert ha az egyikünk átmegy depibe a másik segít neki. Az is jó ha előveszed az öniróniádat és a humorérzékedet, különben nem megy a dolgok áttekintése vagy legalább is zavaros lesz. Bennük szerencsére mindkettő megvan, ha kell tudunk saját magunkon vagy a másikon rötyögni!
Szóval mi azt hittük, hogy majd fogjuk magunkat, besétálunk az agencyk-be és hipp-hopp találunk munkát. Nem állítom, hogy ez nem így működik másoknál de én arra vállalkoztam, hogy azt írom le, amit mi tapasztaltunk és tettünk! Tehát ez a mi verziónk így két hét után, aztán lehet, hogy a jövőben már sokkal okosabbak leszünk! / Ezt persze így konkrétan nem merem előre bevállani!/ Kezdem Ati munkakeresésével! Neki itthonról intéztek munkát, egy angol úr keresett ezermestert, potom 50 fontért közvetítették neki a munkát. Mondjuk ennyit megér, hogy az ember ne a bizonytalanra jöjjön ki. Tehát a lényeg, hogy itt minden "segítségért" fizetned kell!
Tony-val a kapcsolatot telefonon kellett felvenni még otthonról és ez már elég érdekes feladatnak ígérkezett, mert angol nyelvtanfolyam ide, oda: Ati annyira izgult, hogy szinte magyarul is elfelejtett! / Mondjuk én sem jeleskedtem volna a helyében! :) / Végül megoldottuk a helyzetet: a lányom felhívta Tony-t, elmagyarázta neki, hogy egy héttel később jövünk, tud-e várni? Tony mondta, hogy igen de mihez ért, mire a lányom: mindenhez! Ezzel Ati sorsa megpecsételődött! Péntek délután megérkeztünk, szombaton délután minden bátorságunkat összeszedve felhívtuk Tony-t, aki - jó angolhoz híven, hála a nagyon jó istennek! - természetesen nem vette fel a telefont, viszont rövidesen küldött egy sms-t! Olvasni szerencsére tudunk, így megtudtuk, hogy hétfőn du. meglátogat minket! Kicsit megnyugodtunk, nincs veszve minden!
Elérkezett a nagy találkozás! Ati összeírt néhány mondatot amire úgy gondolta, hogy szüksége lehet és a megadott idő előtt pár perccel kimentünk a ház elé, ahol legnagyobb meglepetésünkre már ott találtuk az urat, aki hamisítatlan angolsággal köszöntött minket! Mi annyira már nem voltunk magabiztosak de ketten együtt kiókumláltuk, hogy mit kérdez, szerencsére mindent megértettünk, Ati elhadarta a betanult szöveget. Sokat nem líráztunk, Tony mondta, hogy ok., van-e busz-menetrendünk? Természetesen nem volt de a párom mondta, hogy van net! Hurrá - mondta Tony - majd betömegeltünk a lakószobánkba, hogy megnézzük, hogyan juthat el másnap Attila a megadott címre. Eddigre azonban olyan szintre emelkedett az izgatottságunk, hogy konkrétan remegett a kezünk és Attila ebben az idegállapotban az ÉN lap-topomat nyitotta fel, amelyről tudni kell, hogy a billentyűzete nem egészen olvasható, mivel én írásra is használom!!! Ekkorra azonban én már nem voltam a szobában mert Tony aggódott az autója miatt, nem azért mert ellopják, hanem mert nem volt parkolócédulája, így előzékenyen felajánlottam, hogy kimegyek őrizni a Mercit. /Jobb is volt így, mert az ember nem szeret élete párja előtt bénázni; én sem szeretem ha Ati hallja, amint rossz angolsággal szerencsétlenkedek!/
Szóval a lap-topnál hagytam abba: ott álltak ketten és szemlélték a billentyűzetet amelyen nem látszik elág sok betű, de hát én vakon gépelek, nekem nem kell! A két férfi persze feladta, Tony inkább felírta a címet, meg a busz számát, majd mint aki jól végezte dolgát: távozott! Az első lépést megtettük... de még hátra volt egy-kettő!
Londonról tudni kell, hogy a közlekedése elég bonyolult, ahhoz hogy tájékozódj elengedhetetlen a post-cod, mert minden kerületnek, városrésznek más-és más. Az utcanév semmire sem jó, mert sűrűn előfordul, hogy ugyanazzal a névvel mondjuk 40-szer találkozol. Nos Atinak másnap reggel fél 10-re kellett mennie, egy Green Man Pub nevű műintézmény elé! Megvolt a városrész neve a busz száma... de nem találtunk Green Man pub-ot! Vagyis találtunk, kb 30-at, de egyik sem volt azon a városrészen!!! A Google-map-pal pásztáztuk a környéket - ez jó, mert minden istenverte kifőzdét is megtalálhatsz vele! - ketten gúvasztottuk a szemünket, ami a monitortól már olyan piros volt, mint a házinyúlé - és egyszerűen nem találtuk! Kb. 3 órás közös erőfeszítés után Attila úgy döntött: sms-t ír Tony-nak és belátja, hogy egy balfék de nincs meg az a rohadt kocsma! Addigra az idegesség a tetőfokára hágott, így szerencsére az sms-t a drágám saját magának küldte el, majd teljes letargiában beírta a Google-keresőbe a pub nevét. És mit tesz isten: ott viribolt az a dög kocsma, csakhogy a pontos neve THE Green Man Pub volt, ezért nem találta a rendszer... SMS Tonynak- akkor derült ki, hogy az előzőt meg sem kapta! :D - mi boldogan ölelekeztünk: végre minden akadály elhárult, Ati mehet próbamunkára!
Másnap reggel pontban 6.50-kor kaptunk sms-t Tony-tól, hogy vészhelyzetet kell megoldania, Attila maradjon otthon...

kezdés....

Kezdésnek először szokd meg az új lakhelyedet,amely remélhetőleg még sokáig az is marad! Szándékosan írok lakhelyet mert ezt - akárhogy is szépítjük, otthonnak nem lehet nevezni. Londonban minden ház öreg - még nálam is öregebb és ami rendkívül érdekes, hogy minden utcában egyforma a kivitelezése. Hogy miért arra még nem sikerült rájönnünk de ez van. Egyik jobban karban van tartva, másik kevésbé; ahol mi lakunk az nagyjából karban van tartva. Mindenesetre elég sokkoló volt, amikor megérkeztünk és hirtelen ráébredünk, hogy mostantól fogva ez a picike szoba - ami baromi sokba kerül! - lesz a birodalmunk. Bevallom hősiesen: majdnem elbőgtem magam! Annak ellenére mondom, hogy ez a kecó ezerrel jobban néz ki, mint amit más ügynökségek kínálnak: tehát nem esik szét a szekrény,nem futkosnak csótányok, kert is van és mégis.... Hirtelen olyan mintha Liliputba csöppentél volna, minden sokkal kisebb, minden sokkal szűkebb mint az addigi élettered!
Megérkezésünkkor az ügynökség munkatársa várt minket és úgy ahogy voltunk loholtunk utána szerződést írni, paplant párnát venni, közlekedési kártyát kiváltani...aztán otthagyott minket az utca közepén és hazarohant, mivel lejárt a munkaideje. Mi meg ott álltunk Atival ketten, a péntek délutáni csúcsban és nagyon szerencsétlennek éreztük magunkat!!!
Nagynehezen visszataláltunk a szállásunkra, ahol továbbra sem sikerült szocializálódnunk, mert az első ember akivel összetalálkoztunk és bemutatkoztunk, ahogy illik a következőt válaszolta: "Most erre mit mondjak?" Gondoltuk:esetleg a nevedet... de mindegy, a srácot azóta csak reakciósnak hívjuk magunk között. A többiek már kedvesebbek voltak és szerencsére van itt egy fazon, aki még nálam is idősebb egy évvel!!! Ettől függetlenül a többségében huszonévesek konkrétan úgy néztek ránk, mint valami idiótákra, valami lenéző félmosoly bujkált a szájuk körül mintha azt gondolták volna: " Mit keres itt ez a két vénség?" Nem voltak sem túl közlékenyek sem túl segítőkészek, nos ez azóta sem nagyon változott. Itt mindenki éli a maga kis zárt világát, nem mondja meg, hogy hol dolgozik, nem mondja meg, hogy hova menj munkát keresni, itt mindenki elfelejti, hogy ő is elkezdte valamikor ezt az egészet és talán nem mindenki számára egyértelműek itt a dolgok! Ez nagyon zavart és most is zavar, bár Ati szerint üldözési mániám van! :D Ezt utáltam azokban az internetes bejegyzésekben is és most is utálom amikor valaki, aki itt van mondjuk egy hónapja elkezdi osztani az észt és mindenkinek azt irkálja, hogy munka van dögivel csak menni kell utána! Igen, menni, csak azt nem írják oda, hogy hogyan??? Mert nem mindegy. Egy ekkora városban az ember teljesen elbizonytalanodik, nincsenek kapaszkodói és ez elég lehangolttá tudja tenni az embert...sajnos!
A környékünkről még annyit, hogy itt elvétve látsz angolt. Tele van az utca négerekkel, indiaiakkal, arabokkal meg az Isten tudja hányféle nációval! Ha előítéleted van, ne ide gyere! Az olyanok itt nagyon rosszul érzik magukat, mint pl. ez a reakciós gyerek is, ai első este elkezdett szónokolni arról, hogy mennyi szedett-vedett népség van erre, akik csak szaporodnak, igénytelenek és egyébként csak azért vannak itt, hogy őt idegesítsék...Azt már nem tette hozzá, hogy megérkezésünkkor a konyhában és a fürdőszobában olyan állapotok uralkodtak, hogy majd elhánytuk magunkat és azóta is ő az egyetlen, aki mindig ugyanabban a nadrágban jár és soha nem pakol el maga után. Viszont jajong a magyarságért, amelyet otthon felfalnak a szaporodók... Hát ilyen emberrel mondjuk nekünk sok beszélni valónk nincsen, nem is nagyon keressük egymás társaságát, szerencsére! Itt Londonban nem sokat számít, hogy honnan jöttél és otthon mi voltál. Egy dolog számít: mennyire tudsz angolul és mennyire találod fel magad. Meg kell mondjam, hogy én az utóbbi dologban még nem jeleskedem de remélem ezen a héten feltalálom magam! Muszáj lesz!

Érkezés...

Luton egy picike reptér London közelében. Az első meglepetés ami itt érhet, az az időjárás, nem véletlenül lehet beszédtéma az angolok között már évszázadok óta! :) Az ember arra készül, hogy itt minden hideg meg ködös és ha még nem járt itt, úgy is öltözik! Hát nem kellett volna!!! A megérkezésünkkor olyan meleg volt, hogy megijedtem: miért nem hoztam rövid ujjú cuccot is magammal! Nos, azóta is ebben az ellentmondásban vagyunk, mert London - a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem hideg, sőt! Még ha borult az idő, akkor sincs hideg, az otthoni értelemben! A bőrkabát mondjuk jó, de alá egyáltalán nem kell beöltözni, mert perceken belül folyik rólad a víz! Legalábbis, így ősszel nem, a telet meg majd remélem lesz lehetőségem megírni! :)
Miután megtaláltuk az autónkat és lehámoztuk magunkról a fölösleges ruhadarabokat azt váruk, hogy egyszer csak ott hever előttünk az brit főváros de nem ez történt! Meglehetősen hosszú autókázás után egyszer csak elkezdtek szaporodni a házak de sehol egy felhőkarcoló vagy valami, ami arra utalna, hogy egy tízmilliós nagyvárosban lennél. Hirtelen úgy éreztük magunkat, mintha valami díszletbe pottyantunk volna egy filmezés során: elkezdtek jönni velünk szemben az egyszintes angol sorházak, tipikusan egyformák, már-már unalmasak! Van amelyik szebb van amelyik csúnyább de mindegyik egyforma! Nagy-London, mint egy szégyenlős öreg hölgy, rejtve maradt előlünk! Később rájöttünk, hogy meg kell küzdened ahhoz, hogy megláthasd!
Igazából nem volt mit csodálni és ez picikét lehangoló volt. Leginkább azon izgultunk, hogy a mi szállásunk vajon jobban vagy rosszabbul néz-e majd ki mint azok a házak, amiket addig láttunk? Végül, követhetetlen útvonalat bejárva, késő délután megérkeztünk a szállásunk elé! Hát elég lehangoló élmény volt... elsőre. :( Erre fel kell készülnöd még otthon de rájöttem, hogy ez mit sem ér, mert maga a valóság itt válik kézzelfoghatóvá. Mondjuk, aki esetleg volt koleszos, - pl. az egyetemen - mint jómagam - nagyjából el tudja fogadni a helyzetet ha kellő iróniával tekint mindenre.Ehhez azonban idő kell hiszen az én esetemben elmúlt már 30 év és hát az ember vagy visszafiatalodik, nagy hirtelen vagy kétségbeesik.. Ez utóbbit nem ajánlom!
Ne értse senki félre amit írok mert nyilván nem 5 csillagos szállodát vár az ember! De egy bizonyos életkor felett szerintem elég nehéz azzal szembesülni, hogy össze leszel zárva 8 idegennel és már nem élhetsz úgy mint otthon, ahol azt engedsz be a lakásodba vagy a házadba akit Te akarsz.

Nagy utazás.....Presser után szabadon! :D

Röviden megpróbálok mindenkit felkészíteni az utazásra, főleg azokat,akik még nem repültek. Ati is ezek közé tartozik és hiába nyugtatgattam, hogy minden gép földet ér valahogy, nem lehettem túl meggyőző mivel ragaszkodott az utasbiztosításhoz. Ha lezuhanunk, legalább a kölkök örököljenek valamit utánunk! :)
Szóval megindultunk nagy erőkkel korán reggel, hogy legalább a indulás előtt 2 órával a reptéren legyünk. Muszáj elmondanom, hogy Ati vonszolta a két nagyobb bőröndöt, amelyek gurultak ugyan de a súlyuk miatt folyamatosan felborultak. A nyakába akasztva himbálózott még a degeszre tömött lap-top táska, így leginkább egy volgai hajóvontatóhoz tudnám hasonlítani de nem mertem elénekelni neki az " ehej úhnyemet" mert így is elég rondán nézett rám! :D
Bezörögtünk Ferihegy I-re, ami azért jó, mert nem kehet benne eltévedni! Még kezdő utazóként sem! Ati azzal leplezte idegességét, hogy folyamatosan a légitársaság kisasszonyát zaklatta különféle kérdésekkel. A biztonsági kérdéseknek mindenki otthon utánanézhet a neten, mit vihet magával a kézipoggyászban, így ezzel nem untatok senkit. Viszonylag gyorsan becsekkoltunk és elindultunk a 10-es kapuhoz ahol először azt hittük, hogy rossz helyre álltunk, mert alig lézengett ott pár utas rajtunk kívül! Még mindig rejtély számomra, hogy a tengeteg utastársunk hol töltötte a közel 40 percet ám egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy tele van a terem és mindenki a londoni gépre akar felszállni. Így aztán hiába voltunk ott időben már csak a sor végén volt helyünk, ami azért is rossz,mert így a gép első felében - közvetlenül az orr részben kaptunk helyet és minden ablak melletti ülés foglalt volt. Ez azért nem jó, mert nem látsz semmit az alattad futó tájból és mert gyakorlatilag olyan,mintha a pilóta fülkében ülnél így minden manőver - fel-, leszállás, dőlés - valóban nagyon életszerű és sok esetben nem kellemes!
Ha van időd eldöntheted, hogy hova ülj és a tájat figyelve nem arra koncentrálsz, hogy éppen emelkedsz vagy süllyedsz - én ez utóbbit egyáltalán nem kedvelem!
Ráadásul közvetlenül a hátunk mögött ült egy anyuka egy két éves forma kisfiúval és bár szeretem a gyerekeket, ez a kisfiú gyakorlatilag végig visította az egész utat. Hát nem volt kellemes. Végül minden gond nélkül leszálltunk Lutonban. Kicsit aggódtunk, hogy majd vám, meg hatóságok de el kell mondanom, hogy úgy mentünk át az egész reptéri ellenőrzésen mint vajon a kés! Mivel uniós tagállam vagyunk, egyszerűen csak leellenőrizték az útleveleinket, hogy nem vagyunk-e körözött bűnözők - nem voltunk - aztán köszöntek és mehettünk a csomagjainkért! Ennyi!
Hacsak nem vagy nagyon jártas a térképolvasásban vagy a tájékozódási futásban, jobban teszed ha kérsz reptéri fuvart. Először mi is azt terveztük, hogy majd egyedül nekivágunk Londonnak de aztán kiszámoltuk, hogy a busz-, és metrojegyek szinte pontosan annyiba kerülnek, mint a Hu-UK által ajánlott 35 font és jobban járunk ha elsőre egy tapasztalt emberre bízzuk magunkat. Jól tettük. Mikor leszálltunk a telefonon már ott volt az üzenet, hogy a sofőr vár minket, hívjuk fel. Megtettük, mondta, hogy a kijáratnál van, kezében táblával! Hurrá! Csak azt nem mondta, hogy a táblán nem a mi nevünk lesz, hanem egy másik utasé, így némi szédelgés és telefonálgatás után megtaláltuk azt a sofőrt aki Nagy Erzsébetet várta, akik nem mi voltunk! :D Végül mindenki megkerült, csomagok az autóba: irány London!!!
Innen folytatom! Pá!

A csomagolás.......

...amire egyáltalán nem lehet felkészülni! Ha fapados járattal jössz, akkor minden csomagod 32 kg-s lehet, kivéve a kézipoggyászt! Ekkora bőrönd azonban nem létezik, ha csak nem fémet hozol magaddal! Vagyis: ha már tele van az egész bőrönd és úgy kell ráfeküdnöd, hogy be bírd csukni, az akkor is max. 28-30 kg. Persze vannak a nagyméretű utazótáskák de vedd figyelembe, hogy ezeket cipelni is kell! Maradj tehát a gurulós, foggantyús bőröndöknél és ha lehet, csinálj próba-pakolást! / Én nem tettem, meg is szívtuk! :D/ Mi ugyanis elhittük, hogy "ne hozz magaddal sok cuccot, itt úgyis minden olcsó" bejegyzéseket. Hát kiderült, hogy nem az! Ill. akkor igen, ha már van biztos állásod vagy nagyon ki vagy tömve pénzzel. Mi -ugyebár, egyikkel sem rendelkeztünk!
Jó tanács: hozz magaddal mindent, amire úgy gondolod, szükséged lehet! Kényelmes, utcai cipő, munkaruha, paplan, pléd, párna, szóval minden!!! Inkább fizess otthon pár ezer forinttal többet a csomagért, mint itt keljen pénzt kiadnod bármire! Az első időben ugyanis minden fillér számít. /Mondjuk, később is! / Mi, szokás szerint hajba kaptunk azon,hogy mi kerüljön a két nyomorult bőröndbe, mert roppant naivul azt hittük, hogy kevés cuccal megússzuk az utat, így csak két poggyászt fizettünk be de legalább 4 kellett volna! Így maradt otthon az én- szinte valamennyi- cipőm, Ati kedvenc ujjatlan pólói, munkásruhája, stb. Viszont a párom, igazi férfi módjára, behisztizte a csomagokba az összes kedvenc cipőjét meg az elektronikus kütyüjét, legalább egy bőröndnyi helyet elvéve tőlem! Még szerencse, hogy a kispárnákhoz ragaszkodtam! Hogy ez miért fontos, rögtön kitérek rá!
Ha elkészült a csomagod, feltétlenül mérd meg! Mindegyik légitársaság nagyon komolyan veszi az általa megszabott súlyhatárokat és ha nem vagy észnél, súlyos ezresekbe fáj a hibád! Fontos elem a kézipoggyász kérdése is. Igaz, hogy megadják a paramétereket de te hiába méred le becsületesen otthon a kézipoggyásznak szánt jószágot, mert a reptéren ezen a területen is érhetnek meglepetések, nem is kicsik! Azt ugyanis elfelejtik hozzáírni, milyen számrendszerben mérnek. Megérkezel tehát nyakig felpakolva a reptérre és akkor jön a megmérettetés: az általad otthon pontosan lemért kézipoggyászt be kell helyezned egy fémkeretbe! Ha belefér- tied a pálya! Ha nem: a Vizzairnél pl.16 ezer jó magyar forint plussz! Ha nincs ennyi pénzed, kézipoggyász marad. Mondjuk nálunk is rezgett a léc rendesen, amikor Ati gyanútlanul odasétált egy ilyen kis helyes kerethez és megpróbálta beleilleszteni a belevalót és egy istennek sem akart beleférni! Mindegy, gondoltuk lesz ami lesz, beálltunk a sorba. Előttünk kb.hat vagy hét embert zavartak vissza a pulttól, hogy a kézipoggyászukat, ami állítom kisebb volt a miénknél, adják fel csomagként, amikor mi is sorra kerültünk. Ati rendkívül meggyőzően ránézett a kisasszonyra és határozott hangon közölte, hogy otthoni centink szerint ez a kis bőrönd akkora, mint ami elő van írva! A hölgyet ez nem hatotta meg, utasította páromat, hogy helyezze bele a kis keretbe a cuccot; mondanom sem kell, hogy nem sikerült! :D És ekkor jött az isteni ötlet: helyezzük be fejjel lefelé, ott ugyanis nem merev a bőrönd! Ez ment is volna, csakhogy benne volt a két kispárna, amelyeket kis tétovázást követően, kivettem. A hölgy közölte, hogy párnát vagy takarót felvihetünk a gépre kézben is, ennek nagyon örültünk. Ati valahogy belegyömöszölte a keretbe a bőröndöt - eléggé passzentos volt, de bement - diadalittasan ránézett a légitársaság alkalmazottjára, aki fáradtan bólintott, jelezve, hogy szabad az út! Az első csatát tehát megnyertük a háborút még nem! Ezek után már csak pár segítőkész férfi utastársra volt szükség, akik megfogták a fémkeretet, hogy a belegyógyult bőröndünket valahogy kicibáljuk belőle! És még nincs vége.........

Munkakeresés......

Hát igazából ez a legnehezebb fejezet, mert csak azt tudom leírni, amit eddig tapasztaltam és az még nem sok. Ha olyan idős vagy mint mi, és nem jó az angolod vagy nem vagy biztos magadban, akkor mások segítségére szorulsz. Első blikkre ugyanis nem igazán tudod kiválasztani a rengeteg agencyből, hogy egyáltalán melyik mivel foglalkozik. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudsz a segítségükkel munkát találni de itt mindenkinek fontos az időfaktor: minél hamarabb munkát szerezni, akármilyet! És akkor itt jönnek a "segítőkész" emberek! Tudnod kell, hogy itt mindenki - eddig egyetlen ellenpélda van, az a Segítség Anglia a Facebook-on!!!, Ő mindenben segít, önzetlenül egy fillér nélkül!, minden tiszteletem az Övé - kér valamennyi pénzt a munkaközvetítésért! De fontos tudnod, hogy az állásinterjúra egyedül kell menned, magyarul senki sem fogja a kezed de van egy lehetőséged! Van aki többet kér van aki kevesebbet! Biztos munkát senki nem tud, legfeljebb kikeresi a neked valót vagy olyan kapcsolatokkal rendelkezik, amelyek alapján vélelmezhető, hogy az ő ajánlásával talán - hangsúlyozom:TALÁN!- bekerülhetsz egy munkahelyre. Találkoztam itt olyan fiatal sráccal, aki jól beszél angolul, de több hétig próbált egyedül állást szerezni, sikertelenül,végül beadta a derekát és 100 fontjába került ugyan, de lett melója! Fontos, hogy amennyiben így szeretnél munkát keresni csekkold le az említett akárkit- céget, magánembert- a neten. Ha sehol sem írnak róla rosszat, az már jó jel! :) Mindenképpen tartózkodj a magányosan hirdető magánszemélyektől, akiket nem tudsz leellenőrizni! Ők szinte biztos, hogy lenyúlnak! Elkérnek 40-től, akár 70-80 fontot, aztán belökdösnek egy ajtón és már el is tűntek! Te pedig... Mondjuk én még nem fizettem senkinek de azok az agencyk, amelyeknél jelentkeztem, nagyon udvariasak voltak ugyan de 4 napja még egyik sem hívott vissza! Tehát a dolog nem egyszerű! Valószínűleg én is fizetni fogok a munkáért, de azért még a holnapot megvárom!:D
Tipp: amennyiben valaki pályáz a nevedben és megteheted, a hívásokat rögzítsd a telefonoddal! Rettentő gyorsan beszélnek és a jelentős részét nem fogod érteni, így a dátumok és időpontok miatt jobb ha ezeket felveszed!
A dolog erkölcsi része: én magam gusztustalannak tartom ezt a módszert, mert súlyos pénzeket húznak le emberekről csak azért,mert tanácstalanok, nem ismernek itt senkit és nem ismerik a rendszert!!! Ami nagyon furcsa és nem tudom, hogy más nációnál ez hogy van, itt egyetlen magyar sem beszél arról, hogy hol dolgozik, mert sokak szerint - azok mesélték, akik itt vannak már jó pár hónapja! - sok esetben előfordult, hogy valakit beajánlottak maguk mellé, aztán az illető simán megfúrta! Mondjuk ez is gusztustalan! Azért vannak olyanok, akik szólnak a közösségi oldalakon ha tudnak valami melót, ezeket érdemes böngészni reggel és este, de nem ez a jellemző lehetőség az álláskeresésre! Mondjuk ez is egy nyitott kérdés, amiben még nincs nagyon nagy gyakorlatom, tehát erről majd később írok, mivel nem kenyerem az okoskodás!!! :) Tehát: folyt.köv.! Mostmár viccesebb dolgok jönnek!!! Ígérem! :)))

folytatás....

Szóval a nyelvtanulásnál hagytam abba. Igen, az angol nyelvre mindenképpen szükséged van! Ne hidd el senkinek, hogy nyelvtudás nélkül boldogulhat itt, mert ez nem igaz!!! Rengeteg olyan hirdetés van, amelyik ezt állítja, de ez egyszerűen nevetséges! Ne hidd el a szomszédnak, a sógornak vagy éppen valamelyik ismerősödnek, aki hallott már olyanról, aki látott már olyat, hogy angol nélkül itt boldogult. Vannak persze olyanok, akik nem most, hanem évekkel ezelőtt jöttek ki, azok között akadhatnak ilyenek. De ez a helyzet mára megváltozott, hiszen Londonra ma már szinte ki lehet tenni a "megtelt" táblát és köztük rengeteg a magyar is. Ma már nem olyan egyszerű munkát találni, főleg mert rengeteg a fiatal,akik már az angol tagozatos iskolákban nevelkedtek és gyorsan, könnyen tanulnak! Míg, mondjuk mi, a '60-as években születettek, ugye nem így vagyunk ezzel és még akkor is nehéz tanulnod 50 felé, amikor egyébként egész életedben olvasol, meg frissen tartod a elmédet! Ez saját tapasztalat! Nem kell, hogy tökéletes legyen az angolod de bizonyos alapokkal rendelkezned kell, ha más nem: egyszerűen magolj be alapmondatokat, szó-összetételeket, olyan kérdéseket és válaszokat, amelyekre szerinted szükség lehet. Mondjuk erre most ráhajazok azzal, hogy itt kint egy olyan, még nálunk is idősebb férfival lakunk, aki az idén nyáron jött ki, nyelvtudás nélkül, de mivel nem tudja a nyelvet - azóta sem! - így bevállalta az első szállodatakarítási munkát, ami szembejött vele és azóta sem tud váltani! Szegénykém, minden nap másfél órát utazik, egyetlen szabadnapja van egy héten és rohadt késő van, mire hazaér! De mivel nem beszéli az angolt, nem tud vagy nem mer másik munkát keresni / Mondjuk nem is tudna!/ És ez azért gáz! Persze én is takarítani jöttem ki de az alap angolra rá lehet erősíteni és akkor már kereshetsz magadnak normális melót! Elvileg! :) Na, majd kiderül!!! Aztán lehet , hogy én is a feketemosogatóban végzem! :) a nagy arcommal! Az szinte biztos, hogy az elején egyetlen nyomorult szót sem értesz majd abból, amit hozzád szólnak, hiszen nem elég, hogy angol, hanem 1000- féle angol akcentus. Lonodnban az a jó, hogy tényleg egy Bábel! Itt minden nációval találkozol az utcán, tehát az előítéleteidet - ha vannak - hagyd Ferihegyen! Ne döbbenj meg azon, hogy fekete emberek full-extrás autókat vezetnek vagy csadorban ülnek nők a volán mögött! Itt mindenki ember addig, amíg valami disznóságot nem csinál! És ez jó!Itt úgyis csak egy ember leszel a sok közül! És ez is jó!

New life in London: Hát akkor az elejétől......

New life in London: Hát akkor az elejétől......: Ez nálunk egyébként mindig így van: Ati kitalál valamit, aztán velem befejezteti. Nem rossz munkamegosztás de néha halál idegesítő! :) Szóva...

Hát akkor az elejétől......

Ez nálunk egyébként mindig így van: Ati kitalál valamit, aztán velem befejezteti. Nem rossz munkamegosztás de néha halál idegesítő! :)
Szóval én eddig nem írtam erre az oldalra, sőt egyáltalán nem írtam sehova, mert rettenetesen babonás vagyok! De a saját tapasztalatom alapján nem tehetem meg azt, hogy nem írok erről a nagy kalandról,mert azt gondolom kettőnk döntése talán másoknak majd segítséget nyújthat. Amikor úgy érzed minden lehetőségedet kimerítetted, amikor azt gondolod, hogy innen már nincs tovább, amikor teljes a tanácstalanság, na akkor hozod meg életed egyik, hát mondjuk vitatható döntését és több ezer km-re a biztonságot és nyugalmat jelentő otthontól távol, közel az 50-hez mindent elkezdesz...: elölről! Nem tudom, hogy ez kinek mit jelent. Lehet, hogy valaki nevetségesnek vagy szánalmasnak tartja, más esetleg úgy ítélheti meg, hogy felelőtlenség de lehet olyan is, aki azt mondja majd, hogy: ez igen! Mindenki döntse el maga. Aztán ha akarja, majd ideírja. Azt mindenkinek tudnia kell, hogy hiába a nagy elhatározás, hiába a hónapokon át tartó előkészület, testben és lélekben, az nagyon kevés! A valóság szinte tapinthatóan pofán csap!!!
De kezdjük az elején! Ez év tavaszán döntöttünk úgy, hogy feladjuk és máshol próbálunk új, remélhetőleg jobb életet kezdeni. Több variációt mérlegelve döntöttünk végül London mellett. Ezt követte a hónapokon, éjszakákon át tartó keresgélés a neten, hogy biztonságos szállást találjunk, hogy tájékozódjunk a különféle lehetőségekről, hogy kikerüljük mindazokat, akik - bár segítséget kínálnak - leginkább kihasználják azokat, akik azt remélik, hogy valaki fogja a kezüket a rohadt nagy idegenben. Sajnos az ilyenekből nagyon sok van! Komolyan mondom, az egész keresgélés alatt egy kezemen meg tudom számolni, hány kedves vagy segítőkész emberrel akadtunk össze! Special thanks for: HU-UK London, benne Adrienn! és a Segítség Anglia! benne szintén Adri! Pedig elhihetitek, hogy mennyi fórumot, mennyi topicot, mennyi lehetőséget néztünk át! / Vagyis Ati nézte! :) / Lényeg: fontold meg, hogy ennyi idősen képes vagy-e újra felpörögni, képes vagy-e újra 20 éves szemmel nézni a világot, vállalod- e a cigányéletet? Fontold meg nagyon alaposan és amennyiben úgy gondolod, hogy igen, NA akkor vágj bele! A folyamat számodra annyiban rövidül le, hogy amennyiben elolvasod ezt a kis irományt, mi segítünk Neked kikerülni azokat a buktatókat, amelyeket mi már felfedeztünk. Ha döntöttél, kezdj el pénzt gyűjteni! Egy embernek alaphangon kell az induláshoz min. 200 ezer Ft. Minél hamarabb döntesz, annál hamarabb veheted meg a rep.jegyedet, így rengeteg pénzt megspórolhatsz! Keress egy olyan szállásközvetítő céget, amelyik nem kér pénzt azért, mert szállást adhat neked! Mi a fene nagy agyunkkal, a rengeteg infóval együtt is lukra futottunk: csak " 49" fontunk bánta, plusz a repjegy ódosítása, plusz egy hét otthoni pluszköltség! Az illető ugyanis, akivel több hónapon át levelezgettünk és azt gondoltuk, hogy megbízható, két nappal az indulás előtt lemondta a szállásunkat! Hát ilyenekkel számoljatok vagy pedig egyedül próbáltok boldogulni! Szállást sokfelé lehet találni a neten, privát emberek is hirdetnek ám nem mindegy, hogy a szállásadód köt-e veled szerződést, mert erre a továbbiakban, munkavállalásnál, bankszámla nyitásnál szükséged van!!!
A pénz gyűjtésével egyidőben kezdj el angolul tanulni! Ha teheted, iratkozz be egy tanfolyamra mert ha teljesen kezdő vagy egyedül nem boldogulsz a kiejtéssel és jó ha néhány nyelvtani alapdologra is szükséged lesz! Hogy mennyire kell az angol, arról csak akkor tudok beszámolni ha már engem is érint a dolog, de még csak egy napja vagyunk itt, így egyelőre ezt a kérdést átugrom! Nálunk Ati ment el nyelvtanfolyamra én pedig tankkönyvből, filmekből, netről, mindenhonnan tanultam! Hogy milyen sikerrel, hát az a napokban dől el! :D
Folyt. köv.! Tomorrow! Good Bay!

A kezdet

Hát sziasztok!
  
Nem is tudom hol kezdjem?
Kicsit meg vagyok illetődve na nem azért mert szégyenlős vagyok csak éppen ez életem első blog bejegyzése.
Magam sem tudom pontosan miért is szántam rá magam az írásra.
Tálán csak mert úgy éreztem hogy muszáj!
Na azért ne ijedjetek meg nem csak egyedül fogok itt okoskodni ha nem remélem Márti is akinek a "vérében"van az írás.
Szóval ez a blog kettőnkről fog szólni kettőnk életébe enged betekintést és talán segítségére lehet annak vagy azoknak akik hasonló cipőben járnak mint mi.
Elég nagy fába vágjuk a fejszénket de remélem hogy sikerülni fog és talán más is tanulhat vagy okulhat kettőnk történetéből és talán hónapokkal vagy évekkel később érdekes lesz olvasni.
Tehát mint a blog címe is utal rá "Új élet Londonba" erről szeretnénk írni nektek és mind azoknak akik kíváncsiak a mi kis történetünkre.
Asz hiszem mára befejezem ás este meg próbálom Mártit rábeszélni hogy holnap írjon ő is.
Sziasztok
Attila