Time the say goodby...

Három évvel ezelőtt azzal a céllal kezdtem bele ennek a blognak az irásába, hogy megismerjétek azokat a buktatókat, amelyek egy idegen országban várhatnak mindazokra, akik valamilyen okból külföldre mennek. No és persze azt is meg akartam mutatni mindenkinek, hogy soha sem késő! Mindig van lehetőség arra, hogy változtass az életeden, akár igy, akár úgy, de ez kizárlóag csak rajtad múlik. Hogy ez mennyire sikerült nem tudom...Ha csak pár embernek sikerült önbizalmat adnom, már nem irtam hiába :)

Talán a mi példánkon keresztül sokak számára vált igazzá a mondás: nincs lehetetlen, csak tehetetlen... Ma is úgy gondolom, helyesen tettük, hogy nem törődtünk bele az otthoni kilátástalanságba és másik országot kerestünk. És soha nem tudom eléggé meghálálni ennek az országnak, hogy befogadott és megmutatta: másképpen is lehet élni, másképp is lehet gondolkodni, másképp is lehet egy társadalmat irányitani, kialakitani. Az ember valahol legbelül mindezt tudja az otthoni kényelmes karosszékben ülve is, csak látni és megélni az más...

Irhatnék mindenféle lózungokat, de nem ez a lényeg! A lényeg, hogy nincs már időm és mondanivalóm ebben a témában, igy ezt a blogot most befejezem. Remélem mindenkinek tudtam hasznos információval szolgálni, vagy legalább szórakoztató perceket szerezni.

Köszönöm mindenkinek, aki olvasott és nem kizárt, hogy egyszer még visszatérek, amennyiben valami új irányt vesz az életem, amely most úgy tűnik, rendben van. Ha nem lesz, majd újrakezdem!

Mindenkinek boldog Karácsonyt és köszönöm, hogy velünk tartottatok!

Goodby! :)

A buktatók...

...amikből akad azért jó néhány. Rögtön a legfontosabb: hogyan fogadtasd el magad az emberekkel, akiket irányitanod kell, hiszen rajtuk múlik, mennyire leszel te magad is sikeres. Nem mondhatnám, hogy egyszerű volt, de hát mégis csak lenne egy pedagógus diplomám is, szóval most vettem végre valami hasznát is. A baj az, hogy nem vagyok az a klasszikus vezető tipus, tudjátok, aki mindenért üvöltözik és imádja, ha mások dolgoznak helyette. Én a csapatmunkában hiszek, amikor mindenki odateszi magát és abból valami jó sül ki. Beleértve magamat is. Ezzel persze nem kis meglepetést okoztam mindenkinek,mert nem erre számitottak.  Persze az első hetekben engem is lecsekkoltak a karbantartó srácok, - akik fiatalabbak, mint a gyerekeim! - , hogy mi van, ha késnek, mi van ha megpróbálnak valamit nem megcsinálni vagy mi történik, ha ellenkeznek. Az eddigi tapasztalatuk az volt, hogy mindenki rohant  a főnököknek bemártani őket. Ne értsen senki félre, nem magamat akarom fényezni vagy az elődeimet áztatni, hiszen szerencsétlenek nem tudtak mást tenni: semmi más eszközük nem volt. Nekem azonban van egy kevés tapasztalatom az emberek területén és hát az élettapasztalat ugye...na, az is sokat nyom a latban...Meg, igazság szerint én úgy vagyok ezzel a dologgal, hogy amit én nem tudok elintézni, az az én hibám és az én gondom. Ráadásul szemét sem tudok lenni igazából, mert az sem az én stilusom. Pikirt, szarkasztikus, gunyoros, az igen! De szemét... az valahogy nem megy! A lányok előtt meg különben sem játszhattam meg magam: az egyik nap még együtt takaritunk, másnap meg ott rázom magam, hogy ÉN vagyok a főnök! Hát az milyen lett volna már?! Szóval igyekeztem mindenkit inkább megnyerni magamnak...gondoltam, igy mindenki jobban jár...többek között, én is! Akadtak azért az elején gondok, többek között Floricával, aki ugye mégis csak rangidős volt ebben a hotelben és nehezen viselte, hogy nem ő van az én helyemben, de csak sikerült őt is leszerelnem! Nem mondom, hogy egyszerű volt... Amikor mindezzel megvoltam, kezdődhetett az igazi munka! :)
Erről majd holnap!

Ui.: Ati kideritette, hogy a világ számos országában olvassátok ezeket a sorokat. Számomra teljesen meglepő módon például az USA-ban,  UK-ban Oroszországban és Kinában is, többek között. Nagyon nagy kérés lenne, ha valaki közülük megirná: miért? Komolyan érdekel, mert én nem tartom egy nagy számnak, amit irok, de igazán jól esne tudni a véleményeteket! Megerősitene... Köszi!

Sorry!

     Mindenkitől, aki eddig még olvasott...volna, ha irtam volna! De van mentségem! A közel 1O éves laptopom ugyanis, teljesen felmondta a szolgálatot, telefonról pedig kicsit nehézkes blogot irni... modjuk,most sem egyszerü, mivel teljesen hozzaszoktam az angol billentyüzzethez, igy most többet törlök, mint amennyit irok!  Azért lassan csak vissza szokok, mert kaptam szülinapomra egy kicsike laptopot, igaz használt de legalább nem akad és betölt! :D Azt azonban nem igérhetem, hogy mnden esteben a helyén lesznek az ékezetek, szóval előre is bocs!

    Ott akadtunk el, hogy új pozicióba kerültem. Ha lett volna lehetőségem, sem tudtam volna irni, mert az első három hónap minden napja erős fejfájással zárult. ( Mondjuk, ez azóta is gyakran előfordul...) Mert hát takaritani ugyan tudok, de teljesen más a mnkát megszervezni és lebonyolitani, mint elvégezni. Kaptam öt embert és egy rakat melót pluszban. Igazából nem a munka volt a sok, a mennyiséggel nekem igazából sosem volt gondom, ám szükségem volt szinte valamennyi pedagógiai tapasztalatomra.
Maga a supervisori munka meglehetősen bonyolult tevékenység, ezért aztán, normális hotelekben nem is egyetlen ember végzi. A mi hotelünk ebből a szempontból is kivétel, hiszen "csak" 3 lány takarit, igy azt gondolhatták, bőven elég mellejük egy ember is, ami valóban igaz, csak mellé van  még pár ez meg az. Az én felelősségem tehát, hogy a szoba ne csak tiszta legyen, de nekem kell gondoskodnom arról, hogy mikor legyen kifestve, hogy mindent megjavitsanak benne, ami elromlott, hogy tisztak legyenek a függönyök, stb. Mellette ellenőriznem kell a lányok munkáját, meg kell szerveznem mikor legyenek szabadnaposak. Napi kapcsolatban kell lennem az ágyneműt szállitó céggel, gondoskodnom kell a folyosók, lépcsők tisztaságáról, csakúgy, mint a hotel külső körletének takaritásáról. Ez csak hirtelen felsorolás volt és kb. csak a fele annak. amit még meg kell csinálnom: heti ellenőrzése a láthatósági mellényeknek, negyedéves ellenőrzése és dokumetálása egy csomó dolognak, szóval van  munka, nem kevés. Vége tehát az aranyéletnek, amikor legkésőbb 5-kor itthon voltam. Ritka alkalom, hogy este 7-nél hamarabb haza érjek és ne legyek dögfáradt. ( Persze, ezt most nem azért irom, hogy mindenki sajnáljon, csak mert ez az igazság.) De a munkám legnehezebb részéről még szó sem esett, ennek taglalása azonban a következő fejezetre marad, amelyre - igérem! - nem kell majd ennyi várni! :)

Meglepetes...

   Percek ota gondolkodom azon, milyen cimet is adhatnek ennek az uj bejegyzesnek, de semmi normalis nem jut az eszembe...maradunk tehat cim nelkul... :)

  Azt eloljaroban le kell szogeznem, hogy bennem mar semmilyen ambicio nem maradt, amikor megerkeztunk Londonba: semmi mast nem akartam csak vegre normalis eletet. Ez az en esetemben mindossze annyit jelent, hogy ki tudom fizetni a a szamlaimat, van mit egyek es ha akarok, akkor vehetek magamnak valami cuccot. Slussz! Ezt azert sietek leszogezni, mert nyilvan nem mindenki olyan idos, mint en. Sokan vannak, akik fiatalon jonnek ide, tehat eleve tele vannak ambiciokkal, mindent el akarnak erni es rengeteg kudarcon meg nem estek at. Szamukra sokkal nehezebb lehet itt az eletkezdes de most ebben nem akarok reszletesen elmelyulni, maradjunk nalam. Szoval, nem sok ambicioval erkeztem ide, par kudarcos ev utan az ember felhagy az ilyen ego-dolgokkal. Gondoltam, eltakaritgatok, amig tudok aztan meg majd csak lesz valahogy! Ati tavaly elkezdte pedzegetni, hogy jo lenne, ha elvegeznek egy supervisor tanfolyamot, ami egyaltalan nem hangzott marhasagnak, de mindig taszigaltam magam elott a temat. Viszont nem tetszett, hogy ket ev utan egyre kevesebbet keresek az ugynoksegnel, tekintettel arra, hogy minel gyorsabban dolgozol, annal kevesebb orad van. A dolgok akkori allasa szerint a fonokunk - akit a legnagyobb joindulattal sem neveznek supervisor-nek! - a hotel egyik vezetojenek az ismerose volt. Szegenykemnek, nagyjabol fogalma sem volt a takaritasrol de arrol sem, hogy ez a munka mivel jar. Itt nem csak fonoknek kell latszani, annak is kell lenni. Es hat annak, aki eleteben soha nem foglalkozott emberekkel, ez, mondhatni sehogyan sem ment. Allandova valltak a surlodasok kozte es a huszoneves karbantarto kozott, akivel egyebkent egy falubol szarmaznak as egy hazban is laknak itt, Londonban. A surlodasok hangos veszekedesse fajultak, aminek az lett a vege, hogy szegeny csaj levagta a kulcsat egy nap es haza viharzott, munka kozben! Gondolom ezzel azt akarta elerni, hogy a fonok kialljon mellette es csinaljon vegre rendet, mert ez a kolok valoban nem sokmindent csinal, azon kivul, hogy jo kapcsolatokat apol a fonokokkel...mondanom sem kell a csaj vesztett, kirugtak...
Ez tavaly november elejen tortent. Par nap mulva szolnak, hogy menjek be a hotel menedzserehez. Gyorsan lefuttatam magamban az elmult napokat: talaltam-e valamit, volt-e valami nagyobb stiklim...az eredmeny: nulla. :D  Nyugodt szivvel mentem be tehat hozza, fogalamam sem volt, mit akar?
Rovidre fogom: felkert, hogy vallaljam el a supervisori allast. :))) ( Mellesleg, valoban ki volt teve egy cedula az oltozoben, de ki a fene olvasgatja azokat?) Szoval: jobb fizetes, heti ket szabadnap...tobb felelosseg... Fel volt dobva a pottyos, foleg ugy, hogy ket ev alatt volt alkalmam megtapasztalni, hogyan bannak a munkatarsakkal: az elso supervosiromat gyakorlatilag kivegeztek... Mondtam: kerek egy nap gondolkodasi idot. Ati szerint azonnal el kellett volna vallalnom, nekem azonban merlegelnem kellett. Rovid gondolkodas utan ugy dontottem: mit veszithetek? Ha ugy alakulnak a dolgok, mar lesz gyakorlatom, mehetek mashova vagy elvegezhetem vegre a tanfolyamot is...szoval igent mondtam. :)
Igy lett belolem supervisor, ambiciok nelkul! :)
A kalandjaimrol a kovetkezo fejezetben!