Time the say goodby...

Három évvel ezelőtt azzal a céllal kezdtem bele ennek a blognak az irásába, hogy megismerjétek azokat a buktatókat, amelyek egy idegen országban várhatnak mindazokra, akik valamilyen okból külföldre mennek. No és persze azt is meg akartam mutatni mindenkinek, hogy soha sem késő! Mindig van lehetőség arra, hogy változtass az életeden, akár igy, akár úgy, de ez kizárlóag csak rajtad múlik. Hogy ez mennyire sikerült nem tudom...Ha csak pár embernek sikerült önbizalmat adnom, már nem irtam hiába :)

Talán a mi példánkon keresztül sokak számára vált igazzá a mondás: nincs lehetetlen, csak tehetetlen... Ma is úgy gondolom, helyesen tettük, hogy nem törődtünk bele az otthoni kilátástalanságba és másik országot kerestünk. És soha nem tudom eléggé meghálálni ennek az országnak, hogy befogadott és megmutatta: másképpen is lehet élni, másképp is lehet gondolkodni, másképp is lehet egy társadalmat irányitani, kialakitani. Az ember valahol legbelül mindezt tudja az otthoni kényelmes karosszékben ülve is, csak látni és megélni az más...

Irhatnék mindenféle lózungokat, de nem ez a lényeg! A lényeg, hogy nincs már időm és mondanivalóm ebben a témában, igy ezt a blogot most befejezem. Remélem mindenkinek tudtam hasznos információval szolgálni, vagy legalább szórakoztató perceket szerezni.

Köszönöm mindenkinek, aki olvasott és nem kizárt, hogy egyszer még visszatérek, amennyiben valami új irányt vesz az életem, amely most úgy tűnik, rendben van. Ha nem lesz, majd újrakezdem!

Mindenkinek boldog Karácsonyt és köszönöm, hogy velünk tartottatok!

Goodby! :)

A buktatók...

...amikből akad azért jó néhány. Rögtön a legfontosabb: hogyan fogadtasd el magad az emberekkel, akiket irányitanod kell, hiszen rajtuk múlik, mennyire leszel te magad is sikeres. Nem mondhatnám, hogy egyszerű volt, de hát mégis csak lenne egy pedagógus diplomám is, szóval most vettem végre valami hasznát is. A baj az, hogy nem vagyok az a klasszikus vezető tipus, tudjátok, aki mindenért üvöltözik és imádja, ha mások dolgoznak helyette. Én a csapatmunkában hiszek, amikor mindenki odateszi magát és abból valami jó sül ki. Beleértve magamat is. Ezzel persze nem kis meglepetést okoztam mindenkinek,mert nem erre számitottak.  Persze az első hetekben engem is lecsekkoltak a karbantartó srácok, - akik fiatalabbak, mint a gyerekeim! - , hogy mi van, ha késnek, mi van ha megpróbálnak valamit nem megcsinálni vagy mi történik, ha ellenkeznek. Az eddigi tapasztalatuk az volt, hogy mindenki rohant  a főnököknek bemártani őket. Ne értsen senki félre, nem magamat akarom fényezni vagy az elődeimet áztatni, hiszen szerencsétlenek nem tudtak mást tenni: semmi más eszközük nem volt. Nekem azonban van egy kevés tapasztalatom az emberek területén és hát az élettapasztalat ugye...na, az is sokat nyom a latban...Meg, igazság szerint én úgy vagyok ezzel a dologgal, hogy amit én nem tudok elintézni, az az én hibám és az én gondom. Ráadásul szemét sem tudok lenni igazából, mert az sem az én stilusom. Pikirt, szarkasztikus, gunyoros, az igen! De szemét... az valahogy nem megy! A lányok előtt meg különben sem játszhattam meg magam: az egyik nap még együtt takaritunk, másnap meg ott rázom magam, hogy ÉN vagyok a főnök! Hát az milyen lett volna már?! Szóval igyekeztem mindenkit inkább megnyerni magamnak...gondoltam, igy mindenki jobban jár...többek között, én is! Akadtak azért az elején gondok, többek között Floricával, aki ugye mégis csak rangidős volt ebben a hotelben és nehezen viselte, hogy nem ő van az én helyemben, de csak sikerült őt is leszerelnem! Nem mondom, hogy egyszerű volt... Amikor mindezzel megvoltam, kezdődhetett az igazi munka! :)
Erről majd holnap!

Ui.: Ati kideritette, hogy a világ számos országában olvassátok ezeket a sorokat. Számomra teljesen meglepő módon például az USA-ban,  UK-ban Oroszországban és Kinában is, többek között. Nagyon nagy kérés lenne, ha valaki közülük megirná: miért? Komolyan érdekel, mert én nem tartom egy nagy számnak, amit irok, de igazán jól esne tudni a véleményeteket! Megerősitene... Köszi!

Sorry!

     Mindenkitől, aki eddig még olvasott...volna, ha irtam volna! De van mentségem! A közel 1O éves laptopom ugyanis, teljesen felmondta a szolgálatot, telefonról pedig kicsit nehézkes blogot irni... modjuk,most sem egyszerü, mivel teljesen hozzaszoktam az angol billentyüzzethez, igy most többet törlök, mint amennyit irok!  Azért lassan csak vissza szokok, mert kaptam szülinapomra egy kicsike laptopot, igaz használt de legalább nem akad és betölt! :D Azt azonban nem igérhetem, hogy mnden esteben a helyén lesznek az ékezetek, szóval előre is bocs!

    Ott akadtunk el, hogy új pozicióba kerültem. Ha lett volna lehetőségem, sem tudtam volna irni, mert az első három hónap minden napja erős fejfájással zárult. ( Mondjuk, ez azóta is gyakran előfordul...) Mert hát takaritani ugyan tudok, de teljesen más a mnkát megszervezni és lebonyolitani, mint elvégezni. Kaptam öt embert és egy rakat melót pluszban. Igazából nem a munka volt a sok, a mennyiséggel nekem igazából sosem volt gondom, ám szükségem volt szinte valamennyi pedagógiai tapasztalatomra.
Maga a supervisori munka meglehetősen bonyolult tevékenység, ezért aztán, normális hotelekben nem is egyetlen ember végzi. A mi hotelünk ebből a szempontból is kivétel, hiszen "csak" 3 lány takarit, igy azt gondolhatták, bőven elég mellejük egy ember is, ami valóban igaz, csak mellé van  még pár ez meg az. Az én felelősségem tehát, hogy a szoba ne csak tiszta legyen, de nekem kell gondoskodnom arról, hogy mikor legyen kifestve, hogy mindent megjavitsanak benne, ami elromlott, hogy tisztak legyenek a függönyök, stb. Mellette ellenőriznem kell a lányok munkáját, meg kell szerveznem mikor legyenek szabadnaposak. Napi kapcsolatban kell lennem az ágyneműt szállitó céggel, gondoskodnom kell a folyosók, lépcsők tisztaságáról, csakúgy, mint a hotel külső körletének takaritásáról. Ez csak hirtelen felsorolás volt és kb. csak a fele annak. amit még meg kell csinálnom: heti ellenőrzése a láthatósági mellényeknek, negyedéves ellenőrzése és dokumetálása egy csomó dolognak, szóval van  munka, nem kevés. Vége tehát az aranyéletnek, amikor legkésőbb 5-kor itthon voltam. Ritka alkalom, hogy este 7-nél hamarabb haza érjek és ne legyek dögfáradt. ( Persze, ezt most nem azért irom, hogy mindenki sajnáljon, csak mert ez az igazság.) De a munkám legnehezebb részéről még szó sem esett, ennek taglalása azonban a következő fejezetre marad, amelyre - igérem! - nem kell majd ennyi várni! :)

Meglepetes...

   Percek ota gondolkodom azon, milyen cimet is adhatnek ennek az uj bejegyzesnek, de semmi normalis nem jut az eszembe...maradunk tehat cim nelkul... :)

  Azt eloljaroban le kell szogeznem, hogy bennem mar semmilyen ambicio nem maradt, amikor megerkeztunk Londonba: semmi mast nem akartam csak vegre normalis eletet. Ez az en esetemben mindossze annyit jelent, hogy ki tudom fizetni a a szamlaimat, van mit egyek es ha akarok, akkor vehetek magamnak valami cuccot. Slussz! Ezt azert sietek leszogezni, mert nyilvan nem mindenki olyan idos, mint en. Sokan vannak, akik fiatalon jonnek ide, tehat eleve tele vannak ambiciokkal, mindent el akarnak erni es rengeteg kudarcon meg nem estek at. Szamukra sokkal nehezebb lehet itt az eletkezdes de most ebben nem akarok reszletesen elmelyulni, maradjunk nalam. Szoval, nem sok ambicioval erkeztem ide, par kudarcos ev utan az ember felhagy az ilyen ego-dolgokkal. Gondoltam, eltakaritgatok, amig tudok aztan meg majd csak lesz valahogy! Ati tavaly elkezdte pedzegetni, hogy jo lenne, ha elvegeznek egy supervisor tanfolyamot, ami egyaltalan nem hangzott marhasagnak, de mindig taszigaltam magam elott a temat. Viszont nem tetszett, hogy ket ev utan egyre kevesebbet keresek az ugynoksegnel, tekintettel arra, hogy minel gyorsabban dolgozol, annal kevesebb orad van. A dolgok akkori allasa szerint a fonokunk - akit a legnagyobb joindulattal sem neveznek supervisor-nek! - a hotel egyik vezetojenek az ismerose volt. Szegenykemnek, nagyjabol fogalma sem volt a takaritasrol de arrol sem, hogy ez a munka mivel jar. Itt nem csak fonoknek kell latszani, annak is kell lenni. Es hat annak, aki eleteben soha nem foglalkozott emberekkel, ez, mondhatni sehogyan sem ment. Allandova valltak a surlodasok kozte es a huszoneves karbantarto kozott, akivel egyebkent egy falubol szarmaznak as egy hazban is laknak itt, Londonban. A surlodasok hangos veszekedesse fajultak, aminek az lett a vege, hogy szegeny csaj levagta a kulcsat egy nap es haza viharzott, munka kozben! Gondolom ezzel azt akarta elerni, hogy a fonok kialljon mellette es csinaljon vegre rendet, mert ez a kolok valoban nem sokmindent csinal, azon kivul, hogy jo kapcsolatokat apol a fonokokkel...mondanom sem kell a csaj vesztett, kirugtak...
Ez tavaly november elejen tortent. Par nap mulva szolnak, hogy menjek be a hotel menedzserehez. Gyorsan lefuttatam magamban az elmult napokat: talaltam-e valamit, volt-e valami nagyobb stiklim...az eredmeny: nulla. :D  Nyugodt szivvel mentem be tehat hozza, fogalamam sem volt, mit akar?
Rovidre fogom: felkert, hogy vallaljam el a supervisori allast. :))) ( Mellesleg, valoban ki volt teve egy cedula az oltozoben, de ki a fene olvasgatja azokat?) Szoval: jobb fizetes, heti ket szabadnap...tobb felelosseg... Fel volt dobva a pottyos, foleg ugy, hogy ket ev alatt volt alkalmam megtapasztalni, hogyan bannak a munkatarsakkal: az elso supervosiromat gyakorlatilag kivegeztek... Mondtam: kerek egy nap gondolkodasi idot. Ati szerint azonnal el kellett volna vallalnom, nekem azonban merlegelnem kellett. Rovid gondolkodas utan ugy dontottem: mit veszithetek? Ha ugy alakulnak a dolgok, mar lesz gyakorlatom, mehetek mashova vagy elvegezhetem vegre a tanfolyamot is...szoval igent mondtam. :)
Igy lett belolem supervisor, ambiciok nelkul! :)
A kalandjaimrol a kovetkezo fejezetben!


  

Ami a legnehezebb...

 Ó, nem a honvágy, nem, nem! Hanem a együtt élés... Sokszor belegondoltam már abba, hogy mit tettem volna, ha nem ketten jövünk ki,Attilával. Gondoljatok bele: az ember megérkezik egy vadidegen országba, vadidegen környezetbe és ráadásként vadidegen emberek közé kerül.A legtöbb embernek,aki kijön nagyjából arra van pénze, hogy megvegye a repjegyet, kifizesse az első két heti lakhatását és kész. Londonban pedig igen magasak a lakhatási költségek! Egy dupla szobáért, amelyet meg kell osztanod valakivel, 70-80 fontot is elkérnek hetente, egy single szoba ára pedig, ahol egyedül lakhatsz, elérheti a heti 100 fontot is. És többek között ez az egyik olyan helyzet, amelyre senki sem tud felkészülni : kivel kerülsz össze? Ide bizony felnőtt emberek jönnek, kialakult szokásokkal, rigolyákkal... és hirtelen úgy kell élniük, mintha tizenéves koleszosok lennének... Össze kell költöznöd egy ismeretlen emberrel, aki lehet, hogy horkol, böfög, alkoholista vagy drogos és lehet, hogy büdös a lába is... :D Most persze a legrosszabb verziót írtam, de van ilyen is! Szóval, nem egyszerű és ebből rengeteg konfliktus adódik, mert az ide érkezők jelentős része erre nem is gondol! Számtalan olyan esetnek voltam a tanúja, hogy egymást ismerő emberek jöttek és költöztek össze, mondván: minden a legnagyobb rendben lesz! De ismerni egymást és együtt élni, nem ugyanaz és rengeteg " barátság" megy így tönkre, sajnos. Ráadásul, ezekben a házakban általában 10-12 ember van összezárva, tehát az ingerek hatványozottan érvényesülnek. Jó esetben legalább a szoba jól néz ki, de erre ne nagyon számítson senki. Jó esetben két fürdőszoba van egy házban, rossz esetben egy... Nos, a legtöbb vitát általában a közös helyiségek takarítása okozza: aki takarít fúj arra, aki nem...egy idő után elég unalmas mindig neked rendet rakni. Nem mindenki fekszik egy időben, nem mindenki viseki el egyformán a zajokat és a különféle szagokat. Én például utálom a brokkolit, még a szagát sem bírom, de eddig mindig olyanokkal kellett együtt laknom, akik rajongtak ezért a zöldségért... :(
  Sok vita van a fürdő használata körül is, főleg ha az emberek egyszerre kelnek de sok a vita az egyetlen mosógép körül is. Aztán meg van olyan is, hogy egyszerűen nem vagy szimpatikus valakinek a házban - van ilyen az életben! - és ez keseríti meg az életedet. A generációk közötti konfliktusokról már nem is szólok...
  A helyzet tehát nem egyszerű, de nem is menthetetlen, mert egy idő után megismered a lehetőségeidet és saját házat bérelhetsz olyan emberekkel, akiket kedvelsz és akikkel kijössz! Vagy, eleve olyan házba kerülsz! Mert ez sincs kizárva! :)

Az ügynökségekről...

    Mivel a múltkori bejegyzésem kissé patetikusra sikeredett, ma egy földhözragadtabb témával, az ügynökségekkel foglakoznék. A takarító ügynökségekkel persze, hiszen azok működését ismerem. Londonban szinte valamennyi hotel ügynökségekkel dolgoztat, még az olyan nagyok is, mint pl. a Hilton, a Ritz vagy a Savoy. Ennek nagyon prózai oka van: senki sem szeret bíbelődni az állandóan változó létszámmal, az "egyik nap még vagyok, másnap már nem jövök" típusú szobalányokkal és hasonló problémákkal. Az ilyen helyzetek megoldására jöttek létre az ügynökségek, amelyek szerződéseket kötnek a hotelek takarítására.Szobánként meghatározott összegért dolgoznak, gyakran nem csak a személyzetet, hanem a takarítószereket is ők adják, sőt a mosatásért is ők fizetnek. Ezért bizonyos összeget kérnek el, egy szoba takarításáért, nyilván hotelenként más-és más a tarifa, attól függ milyen magas színvonalú maga a szálloda. Ha jól tudom pl. a mi kis motelünk 5 fontot fizetett még tavaly az ügynökségnek szobánként. Ha azt nézzük, hogy nekünk nagyjából 4 szobáért fizetnek ki 6.19-et, akkor már érthető, honnan nyereségesek ezek a vállalkozások. Nagyobb és macerásabb hotelekben természetesen magasabb az ügynökségnek fizetett összeg, de az órabérek a legtöbb ügynökségnél nem magasabbak a minimál órabérnél. Korábban már írtam, hogy valamennyi hotelben más és más az egy szobára kiszabott idő, illetve mindenütt más és más a hotel protokollja: van ahol minden szobában takarítanak, van ahol csak az üresedő szobákban, tehát mindenütt valami fakszni, ebben biztos lehetsz.
   Az ügynökségek a következő logika szerint működnek: kitalálják, hogy mennyi az a szobaszám, amelyet neked óránként meg kell csinálnod, vagyis mennyi a norma. A betanulási időre azt ígérik, hogy valemnnyi ledolgozott órádat kifizetik, ami általában így van, de 8 óránál sehol sem fizetnek többet.Ez általában 3 hónap, majd ezt követően döntenek arról, hogy maradhatsz-e vagy sem. Akit 3 hónapig nem küldenek el, az általában marad is, ha akar. Aki marad, az pedig igyekszik a norma szerint dolgozni, attól függetlenül, hogy sokan nem tudják: továbbra is órabért kapnak. Pontosan nem tudom, hogyan megy ez de szerintem lehet valami törvény, ami arra kötelezi a munkáltatót, hogy kifizesse a munkával eltöltött idődet. Ezt onnan tudom, hogy folyamatosan írtam a szobaszámokat, de sehogy sem jött ki a norma és a kapott  munkabér közötti összefüggés. Mindig több pénzt kaptam, ugyanis. Egyszer aztán az ügynökséges csaj elszólta magát, mikor  újra felhívta a figyelmünket  a norma betartására, mondván: az elmúlt hónapban öt órával többet fizettek nekem, mint amennyi egyébként járt volna. Tekintve, hogy abban a hónapban egyáltalán nem volt szabadnapom - of course! - napi tíz perc pluszról beszélünk, ami akaratlnul is becsúszik, főleg ha a hotel roppant igényes vagy idióta a supervisorod vagy csak kifogsz egy foltos paplanhuzat- szériát, szóval akármitől! Visszatérve a lényegre: a norma elsősorban arra való, hogy az ügynökségnek meg legyen a maga tisztes haszna. És addig mantrázzák ezt a  norma dolgot, hogy akaratlanul is elkezdesz ennek megfelelni, sőt kialakul egyfajta verseny is a lányok között, hiszen ki nem szeret első lenni? Egyébként meg, ha nem ugrod meg a szintet, elköszönnek tőled. Ilyen egyszerű!
  En jelenleg egyetlen olyan szállodaláncról tudok, amelyik nem ügynökséggel dolgoztat, illetve vannak kisebb de nagyon elit hotelek, ahova motivációs levéllel lehet jelentkezni. Mondjuk, ezen jót röhögtem, mert mit lehet egy ilyen levélben leírni, motivációként? Hogy baromira szeretek takarítani?
A nagyobb és híresebb hotelek közül sokban van saját személyzet is. Egy lány innen a házból a Ritzben dolgozott, igaz csak pár hetet, de ott pl. van saját alapszemélyzet az ügynökséges lányok mellett. És itt szeretnék eloszlatni, ugyanakkor pedig megerősíteni egy, a net-en keringő híresztelést: valóban van olyan, hogy valakit átvesz egy szálloda az ügynökségtől. Mondjuk abban az esetben, amennyiben "kihal" egy szobalány vagy  nyugdíjba megy. Ez a személyzet ugyanis nagyon jó fizetést kap és évek hosszú sorának kell eltelni, hogy bizonyítsd a rátermettségedet, megbízhatóságodat, stb. Aki tehát évek óta ebben a szakmában dolgozik, már nem nagyon vált, azok sokkal hamarabb elmenekülnek. Asszem,én még maradok! :)
     

Sziasztok! :)


   Hosszas kihagyást követően jelentkezem ismét és ennek két oka van. A hosszas hallgatásnak az, hogy gyakorlatilag nem nagyon volt miről írnom...na jó! Kedvem sem! :D De azt gondolom, senkit sem érdekel a munkahelyi napi apró furka-piszka, ami itt is épp olyan természetes, mint minden más helyen, ahol emberek dolgoznak. Röviden: ugyanott vagyok, Kitti is visszakerült - kis kerülővel - , az arca nem változott, a főnök csak " savanyúcukorkának" hívja, Eva felmondott  - hála az égnek! - és már a harmadik supervisort neveljük, közös erővel. :) Magam annyira gyakorlott szobalány lettem, hogy csak akkor nem ugrom meg a szintet, ha minden második percben elgáncsol valaki. :D Jelentős változás még az életemben, hogy buszról metróra váltottam, ami ugyan drágább, de minden szempontból gyorsabb. Így ma már nem utazom naponta 4-5 órát, csak kettőt...összesen! A felszín helyett így most a londoni föld alatti utakkal ismerkedem. Ati is ugyanott dolgozik, szóval ebben a tekintetben semmi sem változott.

   Ami miatt új bejegyzésre szántam el magam, az az volt, hogy Ati ránézett a blogra valamelyik nap, miközben szemrehányóan megjegyezte, hogy milyen régen nem írtam bele semmit... mert ugye ez a MI közös blogunk és már biztosan minden olvasó elpártolt tőlünk. Aztán megnézte a statisztikát és majdnem leestem a székről! Eddig több mint 5 ezren olvasták el ezeket a sorokat és ez nagyon megtisztelő. Ezen túlmenően azonban azt is jelenti, hogy sok embernek van szüksége információkra a külföldi munkavállalással kapcsolatban, ezért döntöttem úgy, hogy folytatom.

   Külön sorba írom, hogy mindenki felfigyeljen rá: nyugodtan kérdezzetek, bármit, amire kíváncsiak vagytok!!! Amire tudok, válaszolni fogok, amit nem tudok: kiderítem! Csak írjatok a "megjegyzés" rovatba és látni fogom.

  Mai bejegyzésemben kicsit szubjektív leszek: az érzéseinkről fogok írni. Közel két évvel ezelőtt iszonyú kétségekkel jöttünk ki ebbe az országba. Lapot húztunk 19-re bár veszítenivalónk már semmi sem maradt. A lányom korábban külföldre költözött, még akkor, amikor nekünk ez az egész meg sem fordult a fejünkben, még álmunkban sem. Amikor először hazajött - Ő Máltát választotta, ma is ott él és valószínűleg egy közepes méretű cunami sem tudná onnan kirobbantani - szóval, amikor először hazajött, mint gondos anya én is megkérdeztem, hogy mégis, meddig akar maradni? A válasza az volt: Anya! Én megtanultam odakint nevetni és ezt nem akarom elfelejteni. Nagyon rosszul esett akkor, amit mondott, mert azt gondoltam: jó anya vagyok, nem szenvedett soha semmiben hiányt, miről beszél akkor ez a gyerek?! Nos, az elmúlt másfél évben tökéletesen megértettem, miről is beszélt. Az elmúlt másfél évben mi is megtanultunk újra nevetni. Sokszor egymáson vagy magunkon, de nevetünk. Mert lehetőséget kaptunk az újrakezdésre és nem dobtak bennünket a kukába, csak azért mert már nem vagyunk húsz évesek. Mert a fizetésünkből meg tudunk élni. Mert nem okoz gondot minden nap vagy másnap. Megismertünk egy más világot, egy másfajta életfelfogást: itt az állam nem ígérget hatalmas nyugdíjat, majd ha megöregszel de nem is szedi el az összes pénzed, hanem hagyja, hogy te magad gondoskodj öregkorodról. Aztán magadra vess, ha nem sikerül! / mondjuk, akkor sem hagynak magadra.../ Itt az emberek többségét nem érdekli a politika és fogalmuk sincs, ki a Nemzeti Bank vagy a Médiatanács elnöke, egyszerűen: élnek. A rendőr rád mosolyog az utcán és megkérdezi, hogy jól vagy-e? Tudom, leírva ez így hihetetlen, de ez egy más világ. Más emberekkel, más gondokkal. Mert itt sem minden tökéletes de legalább vannak lehetőségeid, van ami miatt minden nap fel tudsz kelni és semmi sem kilátástalan. Teljesen mindegy, hogy mivel keresem a kenyerem, az ilyen "ego"dolgok már nem számítanak bizonyos életkor és tapasztalat után. Egy dolog számít: az érzés, hogy szükség van rád és arra amit csinálsz. Nagyjából itt tartunk most. És csak egy dolgot sajnálok igazán: hogy nem korábban, fiatalabb koromban váltottam országot. Ma csak ennyit akartam írni....