Sziasztok! :)


   Hosszas kihagyást követően jelentkezem ismét és ennek két oka van. A hosszas hallgatásnak az, hogy gyakorlatilag nem nagyon volt miről írnom...na jó! Kedvem sem! :D De azt gondolom, senkit sem érdekel a munkahelyi napi apró furka-piszka, ami itt is épp olyan természetes, mint minden más helyen, ahol emberek dolgoznak. Röviden: ugyanott vagyok, Kitti is visszakerült - kis kerülővel - , az arca nem változott, a főnök csak " savanyúcukorkának" hívja, Eva felmondott  - hála az égnek! - és már a harmadik supervisort neveljük, közös erővel. :) Magam annyira gyakorlott szobalány lettem, hogy csak akkor nem ugrom meg a szintet, ha minden második percben elgáncsol valaki. :D Jelentős változás még az életemben, hogy buszról metróra váltottam, ami ugyan drágább, de minden szempontból gyorsabb. Így ma már nem utazom naponta 4-5 órát, csak kettőt...összesen! A felszín helyett így most a londoni föld alatti utakkal ismerkedem. Ati is ugyanott dolgozik, szóval ebben a tekintetben semmi sem változott.

   Ami miatt új bejegyzésre szántam el magam, az az volt, hogy Ati ránézett a blogra valamelyik nap, miközben szemrehányóan megjegyezte, hogy milyen régen nem írtam bele semmit... mert ugye ez a MI közös blogunk és már biztosan minden olvasó elpártolt tőlünk. Aztán megnézte a statisztikát és majdnem leestem a székről! Eddig több mint 5 ezren olvasták el ezeket a sorokat és ez nagyon megtisztelő. Ezen túlmenően azonban azt is jelenti, hogy sok embernek van szüksége információkra a külföldi munkavállalással kapcsolatban, ezért döntöttem úgy, hogy folytatom.

   Külön sorba írom, hogy mindenki felfigyeljen rá: nyugodtan kérdezzetek, bármit, amire kíváncsiak vagytok!!! Amire tudok, válaszolni fogok, amit nem tudok: kiderítem! Csak írjatok a "megjegyzés" rovatba és látni fogom.

  Mai bejegyzésemben kicsit szubjektív leszek: az érzéseinkről fogok írni. Közel két évvel ezelőtt iszonyú kétségekkel jöttünk ki ebbe az országba. Lapot húztunk 19-re bár veszítenivalónk már semmi sem maradt. A lányom korábban külföldre költözött, még akkor, amikor nekünk ez az egész meg sem fordult a fejünkben, még álmunkban sem. Amikor először hazajött - Ő Máltát választotta, ma is ott él és valószínűleg egy közepes méretű cunami sem tudná onnan kirobbantani - szóval, amikor először hazajött, mint gondos anya én is megkérdeztem, hogy mégis, meddig akar maradni? A válasza az volt: Anya! Én megtanultam odakint nevetni és ezt nem akarom elfelejteni. Nagyon rosszul esett akkor, amit mondott, mert azt gondoltam: jó anya vagyok, nem szenvedett soha semmiben hiányt, miről beszél akkor ez a gyerek?! Nos, az elmúlt másfél évben tökéletesen megértettem, miről is beszélt. Az elmúlt másfél évben mi is megtanultunk újra nevetni. Sokszor egymáson vagy magunkon, de nevetünk. Mert lehetőséget kaptunk az újrakezdésre és nem dobtak bennünket a kukába, csak azért mert már nem vagyunk húsz évesek. Mert a fizetésünkből meg tudunk élni. Mert nem okoz gondot minden nap vagy másnap. Megismertünk egy más világot, egy másfajta életfelfogást: itt az állam nem ígérget hatalmas nyugdíjat, majd ha megöregszel de nem is szedi el az összes pénzed, hanem hagyja, hogy te magad gondoskodj öregkorodról. Aztán magadra vess, ha nem sikerül! / mondjuk, akkor sem hagynak magadra.../ Itt az emberek többségét nem érdekli a politika és fogalmuk sincs, ki a Nemzeti Bank vagy a Médiatanács elnöke, egyszerűen: élnek. A rendőr rád mosolyog az utcán és megkérdezi, hogy jól vagy-e? Tudom, leírva ez így hihetetlen, de ez egy más világ. Más emberekkel, más gondokkal. Mert itt sem minden tökéletes de legalább vannak lehetőségeid, van ami miatt minden nap fel tudsz kelni és semmi sem kilátástalan. Teljesen mindegy, hogy mivel keresem a kenyerem, az ilyen "ego"dolgok már nem számítanak bizonyos életkor és tapasztalat után. Egy dolog számít: az érzés, hogy szükség van rád és arra amit csinálsz. Nagyjából itt tartunk most. És csak egy dolgot sajnálok igazán: hogy nem korábban, fiatalabb koromban váltottam országot. Ma csak ennyit akartam írni....