Szösszenetek...

Bár Ati folyamatosan azzal zaklat, hogy írjak praktikus dolgokat a blogba most mégis olyan kis történeteket szeretnék megosztani, amelyek viccesek vagy érdekesek. Azt gondolom ugyanis, hogy a blog elsősorban az érzéseinket hivatott megosztani, persze a praktikum is kell csak nem most!
Ahhoz, hogy világosan értsétek a történeteinket tudnotok kell, hogy mi vagyunk az a fajta embertípus, akikkel mindig történik valami. Ez sajnos nem vicc, bár ennek folyamányaként rendszeresen kerülünk lehetetlen szituációkba! Mint például én...
Akkor történt, amikor az első ügynökségemhez mentem. Egyedül, mert Ati dolgozott. Irány a belváros, hevenyészett kis térképpel, amiről kiderült, hogy ennek alapján biztosan nem találok el abban a kis utcába, ahol az ügynökség székel. Sebaj, irány a kis pavilon, ahol persze kaptam egy kis térképet - ingyen! Ennek segítségével -kisebb-nagyobb kitérőkkel - elnavigáltam magam a pontos cím közelébe, egésze a Közlekedési Múzeumig. - Praktikus ajánlat: lehetőleg nézz ki valami nagy vagy híres épületet annak a címnek a közelében, ahová mész, így lesz egy kapcsolódási pontod ha elkavarodsz! - Onnan felhívtam az ügynökség munkatársát, aki sajnálkozva mondta, hogy még nagyon messze vagyok a céltól! Ekkor találkoztam először ezzel a csak angliai dologgal: a nagyon messze konkrétan kb. 100 méter volt... Mondom: Úristen! Mi lenne ha tényleg nagyon messze lennék? :) Cím és épület tehát megvan.Igen ám! De nem találtam a bejáratot és az ügynökség tábláját sem találtam sehol. Megoldom, gondoltam és lementem egy lépcsőn, amely valamilyen alagsori részbe vezetett. Ott azonban nem tudtam bejutni sehova, így vissza battyogtam a járdára. Tanácstalanul ácsorogtam, amikor jött egy fiatalember, aki engem kérdezett arról, hogy hol lehet ez az ügynökség, mondom: én is azokat keresem de nem sok sikerrel. A srác az én gondolatmenetemet követte: ő is lement a lépcsőn és pedig ezen felbátorodva utána, hátha talál valami megoldást. És ekkor követtem el a nagy hibát! Ezek a kis lejárók nagyon kis helyes, úgy mellmagasságig érő vaskerítéssel vannak körbevéve, tetejükön kis dárdákkal, szintén vasból. Mivel már ketten voltunk, nagyobb biztonságban éreztem magam és a kaput akkurátusan betettem magam után. A srác közben körbenézett és ugyanarra a megállapításra jutott,mint én azt megelőzően: itt nem lehet bejutni. Elindultunk kifelé de a kapu nem nyílt! Ekkor vettem észre, hogy a kapu... elektromos és sehogy sem nyílik! A srác rám nézett, én ártatlan tekintettel vissza rá, mondván:én nem csináltam semmit! Nem hitt nekem, de nem sokat teketóriázott: fellépett egy kiszögelésre és átvetette magát a kerítésen. ÉN pedig fogoly lettem, konkrétan! A saját hülyeségem foglya!
Ati természetesen ekkor telefonált, röviden letorkoltam, mondtam: nem érek rá beszélgetni, éppen szabadulok... Persze nem érte be ennyivel, elkezdett kérdezgetni de én kinyomtam a telefont és azon töprengtem, hogyan jutok ki innen? A lehetőségek meglehetősen szűkösek voltak: egyedül sehogy! Az utca egy nagyon forgalmas helyen volt, mellettünk egy nagy piac vagy mi. Kicsit csepergett az eső én pedig magas sarkú csizmában voltam, aminek gumi volt a talpa vagyis enyhén csúszott a nedves vason. Mellettem - karnyújtásnyira - egy kávézó volt, a teraszon vendégek üldögéltek. Az első tervem az volt, hogy átmászok én is a kerítésen, elvégre gyerekkoromban minden fát megmásztam, és bár eltelt néhány év fog ez menni most is! Erről az első lépés után letettem mert attól féltem, hogy felnyársal a kerítés és már láttam a másnapi vezető híreket: egy meglett korú emigráns nőt nyársalt fel a vaskerítés London belvárosában, miközben munkakeresés közben bezárta magát egy alagsori udvarba. Nem elég azonban, hogy szorult helyzetben voltam, Ati folyamatosan csörgette a telefonomat és a következő - a helyzethez egyáltalán nem illő, hülye kérdéseket tette fel: Mit csináltál már megint? Hogy lehet valaki ilyen idióta? Hogy jössz most ki onnan?
Hát hogy? Hát egyedül sehogy! - gondoltam, miközben lázasan törtem a fejem a helyzet megoldásán. Küldtem az ügynökség munkatársának egy sms-t , mert a telefont nem vette fel, hogy némileg kések mert bezáródtam, gondoltam csak meg kell neki magyarázni, hogy a következő két napban miért nem jelentkezem. Aztán lementem a lépcsőn és bekukucskáltam az ablakokon, hátha észrevesz valaki és kisegít szorult helyzetemből bár a sűrű függönyök miatt nem voltam biztos abban, hogy kiket zavarok: dolgozó embereket vagy békésen ebédelgető angol úriembereket? Mindegy - gondoltam - ne egyenek, amikor én itt raboskodok! - és elkezdtem dörömbölni az ablakon. Ati közben taktikát váltott: mivel a telefont nem vettem fel, így sms-kel bombázott, a hagyományos, egyáltalán semmire nem használható kérdésekkel, mint pl.: Mit csinálsz?
A dörömbölés megtette eredményét: kiderült, hogy egy iroda ablakait verem. A bent lévők széles gesztusokkal mutogatták amit már egyébként is tudtam: nem itt van a bejárat, menjek vissza. Mondtam: mennék én de zárva van az ajtó valakinek ki kék nyitni. Ekkor kis zavar támadt, látható volt, hogy ennek a problémának a megoldása meghaladja a képességüket. Gondoltam, hagyom őket gondolkodni, már csak azért is, mert közben felhívott az ügynökség munkatársa érdeklődve hogylétem felől meg persze azért is, hogy megtudja, hogyan sikerült rabbá tennem magam. Mondtam, most talán nem ez a lényeg, hanem az, hogy valaki kimentsen innen, mert egyre inkább kétségbe estem ha arra gondoltam, hogy honnan vakarják elő azt az embert, akinek van kulcs ehhez az átok kapuhoz! A hölgy is kétségbeesett - heuréka! Atival együtt már hárman pánikolunk! - én pedig azon kezdtem el gondolkodni, hogy akkor átmászok a kerítésen... legyen miről írniuk a lapoknak! Ekkor valami lármát hallottam a hátam mögül. Először nem tulajdonítottam jelentőséget neki, csak ácsorogtam és topogtam mint az a bizonyos galamb, aztán újra hallottam, hogy: Halo, halo!!! Végre észrevettem egy fiatal hölgyet, aki a hátam mögötti, a járda szintjén található épületből integetett:NEKEM! És mit tesz Isten! Felberregett a kapu elektromos zárja... és én újra SZABAD voltam!!! :)))
Azt most nem írom le, hogy Ati miket mondott, amikor hazaértem de szerintem a mai napig azt gondolja,hogy ez a kis incidens közrejátszhatott abban, hogy az ügynökség nem vett fel.
Naná!! Ha valaki ennyire idióta??? :))))