Ami a legnehezebb...

 Ó, nem a honvágy, nem, nem! Hanem a együtt élés... Sokszor belegondoltam már abba, hogy mit tettem volna, ha nem ketten jövünk ki,Attilával. Gondoljatok bele: az ember megérkezik egy vadidegen országba, vadidegen környezetbe és ráadásként vadidegen emberek közé kerül.A legtöbb embernek,aki kijön nagyjából arra van pénze, hogy megvegye a repjegyet, kifizesse az első két heti lakhatását és kész. Londonban pedig igen magasak a lakhatási költségek! Egy dupla szobáért, amelyet meg kell osztanod valakivel, 70-80 fontot is elkérnek hetente, egy single szoba ára pedig, ahol egyedül lakhatsz, elérheti a heti 100 fontot is. És többek között ez az egyik olyan helyzet, amelyre senki sem tud felkészülni : kivel kerülsz össze? Ide bizony felnőtt emberek jönnek, kialakult szokásokkal, rigolyákkal... és hirtelen úgy kell élniük, mintha tizenéves koleszosok lennének... Össze kell költöznöd egy ismeretlen emberrel, aki lehet, hogy horkol, böfög, alkoholista vagy drogos és lehet, hogy büdös a lába is... :D Most persze a legrosszabb verziót írtam, de van ilyen is! Szóval, nem egyszerű és ebből rengeteg konfliktus adódik, mert az ide érkezők jelentős része erre nem is gondol! Számtalan olyan esetnek voltam a tanúja, hogy egymást ismerő emberek jöttek és költöztek össze, mondván: minden a legnagyobb rendben lesz! De ismerni egymást és együtt élni, nem ugyanaz és rengeteg " barátság" megy így tönkre, sajnos. Ráadásul, ezekben a házakban általában 10-12 ember van összezárva, tehát az ingerek hatványozottan érvényesülnek. Jó esetben legalább a szoba jól néz ki, de erre ne nagyon számítson senki. Jó esetben két fürdőszoba van egy házban, rossz esetben egy... Nos, a legtöbb vitát általában a közös helyiségek takarítása okozza: aki takarít fúj arra, aki nem...egy idő után elég unalmas mindig neked rendet rakni. Nem mindenki fekszik egy időben, nem mindenki viseki el egyformán a zajokat és a különféle szagokat. Én például utálom a brokkolit, még a szagát sem bírom, de eddig mindig olyanokkal kellett együtt laknom, akik rajongtak ezért a zöldségért... :(
  Sok vita van a fürdő használata körül is, főleg ha az emberek egyszerre kelnek de sok a vita az egyetlen mosógép körül is. Aztán meg van olyan is, hogy egyszerűen nem vagy szimpatikus valakinek a házban - van ilyen az életben! - és ez keseríti meg az életedet. A generációk közötti konfliktusokról már nem is szólok...
  A helyzet tehát nem egyszerű, de nem is menthetetlen, mert egy idő után megismered a lehetőségeidet és saját házat bérelhetsz olyan emberekkel, akiket kedvelsz és akikkel kijössz! Vagy, eleve olyan házba kerülsz! Mert ez sincs kizárva! :)

Az ügynökségekről...

    Mivel a múltkori bejegyzésem kissé patetikusra sikeredett, ma egy földhözragadtabb témával, az ügynökségekkel foglakoznék. A takarító ügynökségekkel persze, hiszen azok működését ismerem. Londonban szinte valamennyi hotel ügynökségekkel dolgoztat, még az olyan nagyok is, mint pl. a Hilton, a Ritz vagy a Savoy. Ennek nagyon prózai oka van: senki sem szeret bíbelődni az állandóan változó létszámmal, az "egyik nap még vagyok, másnap már nem jövök" típusú szobalányokkal és hasonló problémákkal. Az ilyen helyzetek megoldására jöttek létre az ügynökségek, amelyek szerződéseket kötnek a hotelek takarítására.Szobánként meghatározott összegért dolgoznak, gyakran nem csak a személyzetet, hanem a takarítószereket is ők adják, sőt a mosatásért is ők fizetnek. Ezért bizonyos összeget kérnek el, egy szoba takarításáért, nyilván hotelenként más-és más a tarifa, attól függ milyen magas színvonalú maga a szálloda. Ha jól tudom pl. a mi kis motelünk 5 fontot fizetett még tavaly az ügynökségnek szobánként. Ha azt nézzük, hogy nekünk nagyjából 4 szobáért fizetnek ki 6.19-et, akkor már érthető, honnan nyereségesek ezek a vállalkozások. Nagyobb és macerásabb hotelekben természetesen magasabb az ügynökségnek fizetett összeg, de az órabérek a legtöbb ügynökségnél nem magasabbak a minimál órabérnél. Korábban már írtam, hogy valamennyi hotelben más és más az egy szobára kiszabott idő, illetve mindenütt más és más a hotel protokollja: van ahol minden szobában takarítanak, van ahol csak az üresedő szobákban, tehát mindenütt valami fakszni, ebben biztos lehetsz.
   Az ügynökségek a következő logika szerint működnek: kitalálják, hogy mennyi az a szobaszám, amelyet neked óránként meg kell csinálnod, vagyis mennyi a norma. A betanulási időre azt ígérik, hogy valemnnyi ledolgozott órádat kifizetik, ami általában így van, de 8 óránál sehol sem fizetnek többet.Ez általában 3 hónap, majd ezt követően döntenek arról, hogy maradhatsz-e vagy sem. Akit 3 hónapig nem küldenek el, az általában marad is, ha akar. Aki marad, az pedig igyekszik a norma szerint dolgozni, attól függetlenül, hogy sokan nem tudják: továbbra is órabért kapnak. Pontosan nem tudom, hogyan megy ez de szerintem lehet valami törvény, ami arra kötelezi a munkáltatót, hogy kifizesse a munkával eltöltött idődet. Ezt onnan tudom, hogy folyamatosan írtam a szobaszámokat, de sehogy sem jött ki a norma és a kapott  munkabér közötti összefüggés. Mindig több pénzt kaptam, ugyanis. Egyszer aztán az ügynökséges csaj elszólta magát, mikor  újra felhívta a figyelmünket  a norma betartására, mondván: az elmúlt hónapban öt órával többet fizettek nekem, mint amennyi egyébként járt volna. Tekintve, hogy abban a hónapban egyáltalán nem volt szabadnapom - of course! - napi tíz perc pluszról beszélünk, ami akaratlnul is becsúszik, főleg ha a hotel roppant igényes vagy idióta a supervisorod vagy csak kifogsz egy foltos paplanhuzat- szériát, szóval akármitől! Visszatérve a lényegre: a norma elsősorban arra való, hogy az ügynökségnek meg legyen a maga tisztes haszna. És addig mantrázzák ezt a  norma dolgot, hogy akaratlanul is elkezdesz ennek megfelelni, sőt kialakul egyfajta verseny is a lányok között, hiszen ki nem szeret első lenni? Egyébként meg, ha nem ugrod meg a szintet, elköszönnek tőled. Ilyen egyszerű!
  En jelenleg egyetlen olyan szállodaláncról tudok, amelyik nem ügynökséggel dolgoztat, illetve vannak kisebb de nagyon elit hotelek, ahova motivációs levéllel lehet jelentkezni. Mondjuk, ezen jót röhögtem, mert mit lehet egy ilyen levélben leírni, motivációként? Hogy baromira szeretek takarítani?
A nagyobb és híresebb hotelek közül sokban van saját személyzet is. Egy lány innen a házból a Ritzben dolgozott, igaz csak pár hetet, de ott pl. van saját alapszemélyzet az ügynökséges lányok mellett. És itt szeretnék eloszlatni, ugyanakkor pedig megerősíteni egy, a net-en keringő híresztelést: valóban van olyan, hogy valakit átvesz egy szálloda az ügynökségtől. Mondjuk abban az esetben, amennyiben "kihal" egy szobalány vagy  nyugdíjba megy. Ez a személyzet ugyanis nagyon jó fizetést kap és évek hosszú sorának kell eltelni, hogy bizonyítsd a rátermettségedet, megbízhatóságodat, stb. Aki tehát évek óta ebben a szakmában dolgozik, már nem nagyon vált, azok sokkal hamarabb elmenekülnek. Asszem,én még maradok! :)
     

Sziasztok! :)


   Hosszas kihagyást követően jelentkezem ismét és ennek két oka van. A hosszas hallgatásnak az, hogy gyakorlatilag nem nagyon volt miről írnom...na jó! Kedvem sem! :D De azt gondolom, senkit sem érdekel a munkahelyi napi apró furka-piszka, ami itt is épp olyan természetes, mint minden más helyen, ahol emberek dolgoznak. Röviden: ugyanott vagyok, Kitti is visszakerült - kis kerülővel - , az arca nem változott, a főnök csak " savanyúcukorkának" hívja, Eva felmondott  - hála az égnek! - és már a harmadik supervisort neveljük, közös erővel. :) Magam annyira gyakorlott szobalány lettem, hogy csak akkor nem ugrom meg a szintet, ha minden második percben elgáncsol valaki. :D Jelentős változás még az életemben, hogy buszról metróra váltottam, ami ugyan drágább, de minden szempontból gyorsabb. Így ma már nem utazom naponta 4-5 órát, csak kettőt...összesen! A felszín helyett így most a londoni föld alatti utakkal ismerkedem. Ati is ugyanott dolgozik, szóval ebben a tekintetben semmi sem változott.

   Ami miatt új bejegyzésre szántam el magam, az az volt, hogy Ati ránézett a blogra valamelyik nap, miközben szemrehányóan megjegyezte, hogy milyen régen nem írtam bele semmit... mert ugye ez a MI közös blogunk és már biztosan minden olvasó elpártolt tőlünk. Aztán megnézte a statisztikát és majdnem leestem a székről! Eddig több mint 5 ezren olvasták el ezeket a sorokat és ez nagyon megtisztelő. Ezen túlmenően azonban azt is jelenti, hogy sok embernek van szüksége információkra a külföldi munkavállalással kapcsolatban, ezért döntöttem úgy, hogy folytatom.

   Külön sorba írom, hogy mindenki felfigyeljen rá: nyugodtan kérdezzetek, bármit, amire kíváncsiak vagytok!!! Amire tudok, válaszolni fogok, amit nem tudok: kiderítem! Csak írjatok a "megjegyzés" rovatba és látni fogom.

  Mai bejegyzésemben kicsit szubjektív leszek: az érzéseinkről fogok írni. Közel két évvel ezelőtt iszonyú kétségekkel jöttünk ki ebbe az országba. Lapot húztunk 19-re bár veszítenivalónk már semmi sem maradt. A lányom korábban külföldre költözött, még akkor, amikor nekünk ez az egész meg sem fordult a fejünkben, még álmunkban sem. Amikor először hazajött - Ő Máltát választotta, ma is ott él és valószínűleg egy közepes méretű cunami sem tudná onnan kirobbantani - szóval, amikor először hazajött, mint gondos anya én is megkérdeztem, hogy mégis, meddig akar maradni? A válasza az volt: Anya! Én megtanultam odakint nevetni és ezt nem akarom elfelejteni. Nagyon rosszul esett akkor, amit mondott, mert azt gondoltam: jó anya vagyok, nem szenvedett soha semmiben hiányt, miről beszél akkor ez a gyerek?! Nos, az elmúlt másfél évben tökéletesen megértettem, miről is beszélt. Az elmúlt másfél évben mi is megtanultunk újra nevetni. Sokszor egymáson vagy magunkon, de nevetünk. Mert lehetőséget kaptunk az újrakezdésre és nem dobtak bennünket a kukába, csak azért mert már nem vagyunk húsz évesek. Mert a fizetésünkből meg tudunk élni. Mert nem okoz gondot minden nap vagy másnap. Megismertünk egy más világot, egy másfajta életfelfogást: itt az állam nem ígérget hatalmas nyugdíjat, majd ha megöregszel de nem is szedi el az összes pénzed, hanem hagyja, hogy te magad gondoskodj öregkorodról. Aztán magadra vess, ha nem sikerül! / mondjuk, akkor sem hagynak magadra.../ Itt az emberek többségét nem érdekli a politika és fogalmuk sincs, ki a Nemzeti Bank vagy a Médiatanács elnöke, egyszerűen: élnek. A rendőr rád mosolyog az utcán és megkérdezi, hogy jól vagy-e? Tudom, leírva ez így hihetetlen, de ez egy más világ. Más emberekkel, más gondokkal. Mert itt sem minden tökéletes de legalább vannak lehetőségeid, van ami miatt minden nap fel tudsz kelni és semmi sem kilátástalan. Teljesen mindegy, hogy mivel keresem a kenyerem, az ilyen "ego"dolgok már nem számítanak bizonyos életkor és tapasztalat után. Egy dolog számít: az érzés, hogy szükség van rád és arra amit csinálsz. Nagyjából itt tartunk most. És csak egy dolgot sajnálok igazán: hogy nem korábban, fiatalabb koromban váltottam országot. Ma csak ennyit akartam írni....

A segítségnyújtás... ahogy azt egyesek gondolják...

   Mint egy hete megírtam, sok új lány megfordult már nálunk de arról nem beszéltem, hogy ahányan csak vannak, annyiféle segítségre szorulnak. Persze nem mind, bár ha belegondolok, a muszlim lányt kivéve, mindenkinek segítettem, így vagy úgy. Igazából nem értem ugyan, de az alapszolgáltatásaim közé tartozik, hogy mindenkit én igazítsak el, hogyan juthat el a hotelhez. Hogy ez miért olyan bonyolult, fiatal, már interneten felnőtt nemzedéknek, fel nem foghatom, mert a post cod alapján simán meg lehet tervezni az útvonalat az internet segítségével. Nekem is sikerült... Ám úgy látszik, ez túl bonyolult feladat a legtöbbeknek, így kénytelen vagyok mindenkit én navigálni az első napon. Ráadásul kora reggel kell mindenkit összevadásznom a Victoria állomás környékén, ahol ilyenkor alig pár ezren igyekeznek munkába...percenként! Mert ha azt mondom, hogy keresse meg ezt vagy azt a helyet, egészen biztos, hogy nem találja, ha azt mondom, hogy legyen a Victoria előtt, akkor ő biztosan a háta mögött vár. Még szerencse, hogy voltam tájékozódási futó annak idején a gimiben, akkor nem gondoltam volna, hogy ennek egyszer még hasznát is fogom venni. Az ilyenfajta segítségnyújtás kapcsán eddig csak egy lány borított ki, mégpedig az, aki két nap után fedezte fel a terhességét. A legtöbben ugyanis, az első nap után tudnak egyedül közlekedni és minden másban is önállóak lesznek, de ez a lány különösen értelmezte a segítségnyújtás fogalmát. A próbanapján, ami általában azzal zárul, hogy kap egy szobát önállóan, hogy lássák: hogyan és milyen gyorsan dolgozik, összecsapta a szobát, majd elkezdett hívogatni, hogy kerítsem neki elő az Eva-t, mert ő már végzett és NEM ÉR RÁ itt várakozni. Először azt hittem, rosszul hallok, de kiderült: nem. Halál komolyan gondolta! Mondom, én sem nagyon érek rá - több mint 20 szobám volt - várjon türelemmel, Eva-nak is van elég dolga de ő kitartóan hívogatott. Egy idő után felszaladt bennem a pumpa és mondtam neki, hogy maradjon már nyugton, mire gúnyosan megjegyezte: hát ennyit az én segítségnyújtásomról... Amikor végeztem akkor derült ki, hogy egyszerűen ott hagyta a vödreit és hazament... Ennek ellenére másnap reggel csicseregve felhívott fél 8-kor, amikor én már fél úton voltam a hotel felé, hogy ugye megvárom ma reggel is?! Elmormogtam az orrom alatt egy káromkodást, erőt vettem magamon, mondom: persze. Hát, fél 9-re sikerült is odaérnie, alig fél órát vártam rá...azt hittem megüt a guta! Próbáltam magamon uralkodni - baromira nem szeretem, ha mások játszanak az időmmel - ennek ellenére nem bírtam ki, hogy ne jegyezzem meg: ahhoz képest, hogy mennyire nem ismeri a járást, előző nap pillanatok alatt sikerült elpárolognia a hotelből. Ali kezdtünk el dolgozni hívnak, hogy menjek le fordítani: az új lány elhagyta a kulcsát, ami ráadásul az Eva-é volt...be kellett hívni a főnököt, hogy le tudják tiltani a kulcsot, a lány kikérte magának, hogy hibázott volna, az idő telt, én nem haladtam, Eva ingerült lett, ergo: minden szarba belekötött, tehát én is egyre dühösebb lettem...végül a nap végén meg lett a kulcs a szenyes ágynemű között.
  A második gyöngyszem, akiről el is felejtette írni, ebben a kavarodásban, az az a lány volt, akit eredetileg Kitti helyett akartak hozni, mert lassan dolgozott. Nos, őt is összevadásztam kora reggel, kiderült, hogy az anyja már több mint egy éve itt van, irodákat takarít, ami lényegesen könnyebb munka, mint a mienk de abból a szempontból viszont nehezebb, hogy hajnalban és késő délutántól kell dolgoznod, hogy meglegyen az óraszámod, tehát az egész napod el van cseszve. Ez a lány is helyettesített valakit az anyja mellett de ez nem volt stabil állás. Már az első nap azon aggódott, hogy mi lesz a gondosan manikűrözött körmeivel...mondom: mi lenne? Ha itt maradsz, leesik! Ennyi. Másnap reggel, hajnali fél 4-kor (!) kapok egy sms-t Ágitól, mert így hívták, hogy nagyon rosszul van: megy a hasa, hány. Nos, ennek annyi a valószínűsége, mint hogy engem meghívnak a Buckingham palotába teázni. Mivel számítottak Ágira, így Kittit szabadnapra küldték, tehát megint ketten maradtunk egy csomó szobára. Közben folyamatosan engem vegzáltak a hotelban és az ügynökségtől is, hogy tudjam meg, mi van vele. Kérdezem tőle délután, hogy akkor mi a pálya, erre a válasz:még nem tudja, majd reggel megmondja. Mondom:az egy kicsit késő, végül kiböki: jön másnap. Jött. Következő nap én voltam szabad. Reggel - szerencsére nem hajnalban - újabb sms: többet nem jön, talált másik munkát. Mondom: jó, szóljál az ügynökségnek. Válasz: az ő kártyáján nincs pénz, szóljak én... Szóltam...
  

   Már jó régen nem jelentkeztem de én már csak ilyen vagyok... :) Egy éve és egy hónapja élünk Londonban és összességében azt kell mondjam: még nem bántuk meg. Én egy éve dolgozom, ugyanabban a kis hotelben, ahol kezdtem. Az egy év alatt rengeteg lány fordult meg nálunk és ugyanannyi el is ment. Már lassan nem tudom nyomon követni a jövés-menést. Anikó, aki akkor jött ide, amikor az első szabadságomra mentem, küzdött, mint a fogatlan oroszlán, óránként fakadt sírva de akkor sem adta fel. Több mint egy hónapja dolgozott már nálunk, amikor egyszer véletlenül elmentem a szobája előtt és azt látom, hogy Anikó bent áll a fal és a matrac között, az ágykereten. Kérdezem tőle: te mit csinálsz? Azt mondja: teszi fel a lepedőt...magyarul: semmit sem fejlődött. :D Végül azért került el tőlünk, mert a párja, aki viszont egész jól megértette magát angolul, viszont munkát nem talált valami rejtélyes módon (?), elunta, hogy Anikó mindig késő este ér haza és sosincs vacsora időben az asztalon, így -nemes egyszerűséggel! - átkérte egy hozzájuk közelebbi hotelbe. Őt követte egy román kislány, ő három hétig bírta, elment. Ezután jött egy magyar, szóltak a recepcióról, hogy menjek fel érte. Felbattyogok, és szembe találom magam egy muszlim nővel, fején a hagyományos kendő. Kérdezem a recepcióst, hogy hova lett az új munkaerő, mire rábök:ő lenne az... Mivel intelligens ember vagyok - asszem - szemem rebbent csak kicsit. Kiderült, hogy muzulmán férje van, miatta vette fel ezt a vallást, egyébként perfect angol. Nem egészen értettem, hogyan is került ide, de azt mondta: ő dolgozni akar, bármit. Mondom: azt itt lehet, ám rövidesen kiderült, hogy komoly gondjai vannak más emberek megítélésével. Pillanatok alatt kiderült, hogy itt senkinek nem jó az angolja, csak neki. Ő a vallása miatt nem beszél férfiakkal - ez egy napig tartott, másnap már vidáman cseverészett a karbantartó sráccal. Egyébként meg, ne gondolja senki, hogy ŐŐŐ itt dolgozni fog, csak addig marad, amíg órabérben fizetik és amíg a férjét nem tudja honosítani, hogy aztán majd jól eltartsa őt, mint minden hithű muszlim teszi ezt a feleségével. Ja! És borzasztóan mocskos szája volt, úgy értem: szinte mindig káromkodott.Nem értem miért, de majdnem egészen egy hónapig eltűrték neki ezt a lassú tempót, végül kirúgták. Újabb lány: két napot volt, beleértve a tréninget is, a harmadik napon bejelentette, hogy terhes és nem jön többet...fogalmam sincs, igazat mondott-e, de ennél jobbat is kitalálhatott volna, mondjuk, elég lett volna annyi, hogy: nem. Közben Florica is elment szabira, ami nála általában hosszúra szokott nyúlni, addigra volt már egy román kislány, Monica, aki nem adta fel, voltunk tehát ketten. Mindez nyáron, Olimpia, turisztikai csúcs, ritka volt az a nap, amikor nem húsz fölött volt az egy főre jutó szobaszám, mi pedig vártuk a megváltót, aki nem azt üzeni, hogy drága a metróbérlet, meg igazából nem is erre gondolt. És akkor jött a Kitti, aki fiatal, 22 éves és az első két hetem azzal telt el, hogy lebeszéljem arról, hogy felmondjon. De a ritmust igazából ő sem bírta felvenni, ráadásul - nem értem miért - de úgy viselkedik, mint aki szívességet tesz azzal, hogy itt dolgozik. Már egy hónapja figyelmeztették, hogy baj lesz, ha nem iparkodik de valamiért ezt nem vette komolyan és  - anélkül, hogy bárkivel egyeztetett volna, mint egy normális munkahelyen szokás - megvette magának a repülőjegyet, hogy karácsonykor hazamegy, bármi is történik. Közben én is hazamentem, így lázasan kerestek valakit Kitti helyére, de nem sikerült senkit sem találni, így  Monica volt kénytelen engem helyettesíteni... hát, nem volt őszinte a mosolya... Kitti, azt gondolván, hogy mivel eddig nem rúgták ki, már nem is fogják, felbátorodott és kategorikusan kijelentette, hogy akár elengedik, akár nem: mindenképpen elmegy három hétre szabira, he nem engedik el, felmond!  Mondjuk, ennyi szabi nem is járna neki azokra a hónapokra, amióta dolgozik - így nyílt kenyértörésre került sor: Kittinek mennie kell! A hét elején jött is egy magyar lány, akit én tanítottam be de amikor az ágyat csinálta először, olyan gyakorlott és szakszerű mozdulatokkal dolgozott, hogy gyanút fogtam. Állítása szerint otthon is szobalányként dolgozott. Mondom: szólhattál volna, akkor nem csinálok hülyét magamból. Kitti viszont berágott, hogy ő nem is mondott fel, csak kilátásba helyezte és majd ő bemegy botrányt csinálni az ügynökségre, mert őt nem lehet csak úgy elküldeni. Hát... lehet! Bár, még így is tisztességesek voltak vele, mert felajánlották, hogy ne mondjon fel - nem is tudna, mert még munkaszerződése sincs! - majd ha visszajön és van munka, akkor dolgozhat. Most itt tartunk. Ezt csak azért írtam le, hogy tudjátok:sokan vannak, akik nem akarnak alkalmazkodni, aztán a neten telesírják az oldalakat, hogy az angolok milyen szemetek...
   Már előre rettegek, hogy közeledik a karácsony és csak ketten vagyunk stabilak: Florica és én ... hogy mi lesz ebből?! Majd megírom! :D

Életem párja...

Csak, hogy tudjátok: kivel élek együtt... kis szösszenet Attilától! :D
   Ati kitöltött egy net-es angol felmérőt és 40 %-t ért el. Ennek a következőkben még lesz jelentősége...
  Valamit pakolt vagy keresett az autó hátuljában és rettenetesen beverte a fejét. Bejött és rezignáltan közölte, hogy betört a feje... Persze, kétségbeesetten rohantam oda, hogy mi történt? Szerencsére, "csak" egy nagyobb vérömleny lett az ütés helyén meg egy hatalmas púp. Úgy nagyjából 5 percenként kellett megnéznem hogy biztosan nem tört-e be a feje és kb. ugyanennyi időközönként nyafogott, hogy: "nagyon fáj!" Már kezdtem ingerült lenni... és ekkor megszólalt:
- Olvastam valahol, hogy amennyiben erős ütés éri a fejedet, lehetnek furcsa mellékhatások.
Mondom: mégis mi?
- Hát, például: volt, aki folyékonyan beszélt a japánul, miután beverte a fejét- mondja, majd pár másodperc múlva megszólal: Most képzeld el?! Itt állnék 100%  japánnal és 40% angollal...
Szerintetek? :D

Praktikusságok...

    Tudom magamról, hogy mindazok, akik ilyen blogokat olvasgatnak otthon - mint korábban tettem én is - nem elsősorban sztorikra vágyakoznak, hanem használható ismeretekre. Most próbálok néhány ilyen dolgot csokorba szedni, bár hangsúlyozom, hogy én csak olyat írok le, amit magam is megtapasztaltam. Mendemondákra nem szoktam hagyatkozni.
Az első és legfontosabb: soha ne hidd el, hogy bárki tud neked munkát intézni otthonról, nyelvtudás nélkül!
A második: az élethez, csakúgy mint otthon, itt is sok szerencse kell! Van akinek bejön, van akinek nem. Volt itt egy házaspár, a csajjal együtt dolgoztam egy darabig. Fél évig próbálkoztak és nem sikerült egyszerre munkát találniuk, pedig bármit vállaltak volna. Végül feladták és átmentek Hollandiába. Nem tudom mi van velük.
A harmadik: a nők még csak-csak, de a férfiak nagyon-nagyon nehezen találnak itt munkát nyelvtudás nélkül. Míg pár évvel ezelőtt, gyakorlatilag le sem szállt a géped, már volt munkád, mára ez a helyzet megváltozott. Sok embert láttam már megérkezni, vérmes reményekkel, amelyek pillanatok alatt szertefoszlottak és megbuktak a nyelven. Ma már az a londoni magyar, aki pénzért intéz munkahelyet az egyik szállodaláncnál, nos ő is csak olyan férfiak jelentkezését fogadja el, akik legalább középfokon beszélik az angolt. Sajnos, de ez van!
NI-szám! Nos, sokan ígérik a kiérkezőknek, hogy segítenek ezt megszerezni. Az ember hajlamos azt hinni, hogy valóban, tevőlegesen segítenek...de ebben a legnagyobb segítség max. annyi, hogy lebeszélik neked az időpontot. Már ez is hatalmas segítség, mert a többit neked kell intézned. Neked kell megtalálnod a helyet, ahova menned kell, neked kell megértetned magad az ügyintézővel, szóval fogalmam sincs, hogyan csinálják azok, akik egy betűt nem értenek abból, amit mondanak nekik... egyszer majd megkérdezem... :D Elvileg kérhetsz tolmácsot, mi is kértünk, csak nem kaptunk. Szóval, a gyakorlat az, hogy a területileg illetékes hivatalba - olyan, mint nálunk az önkormányzat - be kell menni, ott vannak ingyenes telefonok. Innen lehet időpontot kérni, az NI interjúra,ahol gyakorlatilag bekerülsz az itteni munkavállalói rendszerbe. Az időpontról levélben értesítenek, van aki pár napot, van aki pár hetet vár erre.Addig is kereshetsz munkát, amíg nincs NI számod, mivel a levélben van egy szám, erre hivatkozhatsz vagy egyszerűen magaddal viszed ezt a levelet is.
Nagyjából ennyi...
Van még egy dolog, amiről korábban nem írtam, ez pedig a bankszámla nyitás. Na, ez még egy nem egyszerű feladat! A korábbi visszaélések és az egyre növekvő számú bevándorló miatt ugyanis az angol bankok eléggé megszigorították a nyitási procedúrát. Összességében azt kell mondanom, hogy ahány bank, ahány bankfiók és ahány ügyintéző, annyiféle variáció van. Nagyon ritkán de akad olyan, akinek azonnal sikerül számlát nyitnia, úgy értem normál számlát. De a legtöbb esetben mindig van valami kifogás: most ilyen papírt hozzál, most olyat, most még ez kell, most még az, szóval van amikor hónapokat kell rá várni. Atinak sem volt egyszerű, még úgy sem, hogy annál a bankánál akart számlát nyitni, amelyiknél a cége is vezeti a sajátját és a főnöke is bement neki segíteni. Én az egyszerűbb utat választottam: nyitottam egy ún. pasport-acontot, aminek a lényege, hogy havi 8 fontos kezelési költséget vonnak de csak egy évig. Amennyiben látják, hogy rendszeresen kapsz rá munkabért, legkésőbb egy év múlva átállítják normális számlára.
Hát nagyjából ennyi a praktikusság, amiket össze tudtam hirtelenjében szedni. Biztosan van más is de azt privátban úgyis megírja, aki akarja. :) Biztosan lehetne többször is írnom, de hetente egyetlen szabadnapom van - ha van! most megint nem volt két hétig! - és akkor kellene mindent megcsinálnom, amire egyébként nem jut időm. Ráadásul, intenzív angol tanulásba kezdtem, na, nem most! Már hónapokkal ezelőtt, amikor  bevezettük a tv-t. Ez a legjobb módszer, mivel itt mindent feliratoznak, még a sportmeccseket is! :D Egyszerre olvasod és hallod és hát a legkedvesebb sorozatomat, a Poiro-t nézhetem! Hát kell ennél több a boldogsághoz? Hát kell... de erről majd legközelebb!
Szolgálati közlemény! Bea! Ne add fel, ott ugyanis biztosan többet tanulsz majd angolul! Időnként írj, hogy mi van Veled, ok? Ja! és irigyellek a tengerpart miatt!
Erre a hétre ennyi...