Time the say goodby...

Három évvel ezelőtt azzal a céllal kezdtem bele ennek a blognak az irásába, hogy megismerjétek azokat a buktatókat, amelyek egy idegen országban várhatnak mindazokra, akik valamilyen okból külföldre mennek. No és persze azt is meg akartam mutatni mindenkinek, hogy soha sem késő! Mindig van lehetőség arra, hogy változtass az életeden, akár igy, akár úgy, de ez kizárlóag csak rajtad múlik. Hogy ez mennyire sikerült nem tudom...Ha csak pár embernek sikerült önbizalmat adnom, már nem irtam hiába :)

Talán a mi példánkon keresztül sokak számára vált igazzá a mondás: nincs lehetetlen, csak tehetetlen... Ma is úgy gondolom, helyesen tettük, hogy nem törődtünk bele az otthoni kilátástalanságba és másik országot kerestünk. És soha nem tudom eléggé meghálálni ennek az országnak, hogy befogadott és megmutatta: másképpen is lehet élni, másképp is lehet gondolkodni, másképp is lehet egy társadalmat irányitani, kialakitani. Az ember valahol legbelül mindezt tudja az otthoni kényelmes karosszékben ülve is, csak látni és megélni az más...

Irhatnék mindenféle lózungokat, de nem ez a lényeg! A lényeg, hogy nincs már időm és mondanivalóm ebben a témában, igy ezt a blogot most befejezem. Remélem mindenkinek tudtam hasznos információval szolgálni, vagy legalább szórakoztató perceket szerezni.

Köszönöm mindenkinek, aki olvasott és nem kizárt, hogy egyszer még visszatérek, amennyiben valami új irányt vesz az életem, amely most úgy tűnik, rendben van. Ha nem lesz, majd újrakezdem!

Mindenkinek boldog Karácsonyt és köszönöm, hogy velünk tartottatok!

Goodby! :)

A buktatók...

...amikből akad azért jó néhány. Rögtön a legfontosabb: hogyan fogadtasd el magad az emberekkel, akiket irányitanod kell, hiszen rajtuk múlik, mennyire leszel te magad is sikeres. Nem mondhatnám, hogy egyszerű volt, de hát mégis csak lenne egy pedagógus diplomám is, szóval most vettem végre valami hasznát is. A baj az, hogy nem vagyok az a klasszikus vezető tipus, tudjátok, aki mindenért üvöltözik és imádja, ha mások dolgoznak helyette. Én a csapatmunkában hiszek, amikor mindenki odateszi magát és abból valami jó sül ki. Beleértve magamat is. Ezzel persze nem kis meglepetést okoztam mindenkinek,mert nem erre számitottak.  Persze az első hetekben engem is lecsekkoltak a karbantartó srácok, - akik fiatalabbak, mint a gyerekeim! - , hogy mi van, ha késnek, mi van ha megpróbálnak valamit nem megcsinálni vagy mi történik, ha ellenkeznek. Az eddigi tapasztalatuk az volt, hogy mindenki rohant  a főnököknek bemártani őket. Ne értsen senki félre, nem magamat akarom fényezni vagy az elődeimet áztatni, hiszen szerencsétlenek nem tudtak mást tenni: semmi más eszközük nem volt. Nekem azonban van egy kevés tapasztalatom az emberek területén és hát az élettapasztalat ugye...na, az is sokat nyom a latban...Meg, igazság szerint én úgy vagyok ezzel a dologgal, hogy amit én nem tudok elintézni, az az én hibám és az én gondom. Ráadásul szemét sem tudok lenni igazából, mert az sem az én stilusom. Pikirt, szarkasztikus, gunyoros, az igen! De szemét... az valahogy nem megy! A lányok előtt meg különben sem játszhattam meg magam: az egyik nap még együtt takaritunk, másnap meg ott rázom magam, hogy ÉN vagyok a főnök! Hát az milyen lett volna már?! Szóval igyekeztem mindenkit inkább megnyerni magamnak...gondoltam, igy mindenki jobban jár...többek között, én is! Akadtak azért az elején gondok, többek között Floricával, aki ugye mégis csak rangidős volt ebben a hotelben és nehezen viselte, hogy nem ő van az én helyemben, de csak sikerült őt is leszerelnem! Nem mondom, hogy egyszerű volt... Amikor mindezzel megvoltam, kezdődhetett az igazi munka! :)
Erről majd holnap!

Ui.: Ati kideritette, hogy a világ számos országában olvassátok ezeket a sorokat. Számomra teljesen meglepő módon például az USA-ban,  UK-ban Oroszországban és Kinában is, többek között. Nagyon nagy kérés lenne, ha valaki közülük megirná: miért? Komolyan érdekel, mert én nem tartom egy nagy számnak, amit irok, de igazán jól esne tudni a véleményeteket! Megerősitene... Köszi!

Sorry!

     Mindenkitől, aki eddig még olvasott...volna, ha irtam volna! De van mentségem! A közel 1O éves laptopom ugyanis, teljesen felmondta a szolgálatot, telefonról pedig kicsit nehézkes blogot irni... modjuk,most sem egyszerü, mivel teljesen hozzaszoktam az angol billentyüzzethez, igy most többet törlök, mint amennyit irok!  Azért lassan csak vissza szokok, mert kaptam szülinapomra egy kicsike laptopot, igaz használt de legalább nem akad és betölt! :D Azt azonban nem igérhetem, hogy mnden esteben a helyén lesznek az ékezetek, szóval előre is bocs!

    Ott akadtunk el, hogy új pozicióba kerültem. Ha lett volna lehetőségem, sem tudtam volna irni, mert az első három hónap minden napja erős fejfájással zárult. ( Mondjuk, ez azóta is gyakran előfordul...) Mert hát takaritani ugyan tudok, de teljesen más a mnkát megszervezni és lebonyolitani, mint elvégezni. Kaptam öt embert és egy rakat melót pluszban. Igazából nem a munka volt a sok, a mennyiséggel nekem igazából sosem volt gondom, ám szükségem volt szinte valamennyi pedagógiai tapasztalatomra.
Maga a supervisori munka meglehetősen bonyolult tevékenység, ezért aztán, normális hotelekben nem is egyetlen ember végzi. A mi hotelünk ebből a szempontból is kivétel, hiszen "csak" 3 lány takarit, igy azt gondolhatták, bőven elég mellejük egy ember is, ami valóban igaz, csak mellé van  még pár ez meg az. Az én felelősségem tehát, hogy a szoba ne csak tiszta legyen, de nekem kell gondoskodnom arról, hogy mikor legyen kifestve, hogy mindent megjavitsanak benne, ami elromlott, hogy tisztak legyenek a függönyök, stb. Mellette ellenőriznem kell a lányok munkáját, meg kell szerveznem mikor legyenek szabadnaposak. Napi kapcsolatban kell lennem az ágyneműt szállitó céggel, gondoskodnom kell a folyosók, lépcsők tisztaságáról, csakúgy, mint a hotel külső körletének takaritásáról. Ez csak hirtelen felsorolás volt és kb. csak a fele annak. amit még meg kell csinálnom: heti ellenőrzése a láthatósági mellényeknek, negyedéves ellenőrzése és dokumetálása egy csomó dolognak, szóval van  munka, nem kevés. Vége tehát az aranyéletnek, amikor legkésőbb 5-kor itthon voltam. Ritka alkalom, hogy este 7-nél hamarabb haza érjek és ne legyek dögfáradt. ( Persze, ezt most nem azért irom, hogy mindenki sajnáljon, csak mert ez az igazság.) De a munkám legnehezebb részéről még szó sem esett, ennek taglalása azonban a következő fejezetre marad, amelyre - igérem! - nem kell majd ennyi várni! :)

Meglepetes...

   Percek ota gondolkodom azon, milyen cimet is adhatnek ennek az uj bejegyzesnek, de semmi normalis nem jut az eszembe...maradunk tehat cim nelkul... :)

  Azt eloljaroban le kell szogeznem, hogy bennem mar semmilyen ambicio nem maradt, amikor megerkeztunk Londonba: semmi mast nem akartam csak vegre normalis eletet. Ez az en esetemben mindossze annyit jelent, hogy ki tudom fizetni a a szamlaimat, van mit egyek es ha akarok, akkor vehetek magamnak valami cuccot. Slussz! Ezt azert sietek leszogezni, mert nyilvan nem mindenki olyan idos, mint en. Sokan vannak, akik fiatalon jonnek ide, tehat eleve tele vannak ambiciokkal, mindent el akarnak erni es rengeteg kudarcon meg nem estek at. Szamukra sokkal nehezebb lehet itt az eletkezdes de most ebben nem akarok reszletesen elmelyulni, maradjunk nalam. Szoval, nem sok ambicioval erkeztem ide, par kudarcos ev utan az ember felhagy az ilyen ego-dolgokkal. Gondoltam, eltakaritgatok, amig tudok aztan meg majd csak lesz valahogy! Ati tavaly elkezdte pedzegetni, hogy jo lenne, ha elvegeznek egy supervisor tanfolyamot, ami egyaltalan nem hangzott marhasagnak, de mindig taszigaltam magam elott a temat. Viszont nem tetszett, hogy ket ev utan egyre kevesebbet keresek az ugynoksegnel, tekintettel arra, hogy minel gyorsabban dolgozol, annal kevesebb orad van. A dolgok akkori allasa szerint a fonokunk - akit a legnagyobb joindulattal sem neveznek supervisor-nek! - a hotel egyik vezetojenek az ismerose volt. Szegenykemnek, nagyjabol fogalma sem volt a takaritasrol de arrol sem, hogy ez a munka mivel jar. Itt nem csak fonoknek kell latszani, annak is kell lenni. Es hat annak, aki eleteben soha nem foglalkozott emberekkel, ez, mondhatni sehogyan sem ment. Allandova valltak a surlodasok kozte es a huszoneves karbantarto kozott, akivel egyebkent egy falubol szarmaznak as egy hazban is laknak itt, Londonban. A surlodasok hangos veszekedesse fajultak, aminek az lett a vege, hogy szegeny csaj levagta a kulcsat egy nap es haza viharzott, munka kozben! Gondolom ezzel azt akarta elerni, hogy a fonok kialljon mellette es csinaljon vegre rendet, mert ez a kolok valoban nem sokmindent csinal, azon kivul, hogy jo kapcsolatokat apol a fonokokkel...mondanom sem kell a csaj vesztett, kirugtak...
Ez tavaly november elejen tortent. Par nap mulva szolnak, hogy menjek be a hotel menedzserehez. Gyorsan lefuttatam magamban az elmult napokat: talaltam-e valamit, volt-e valami nagyobb stiklim...az eredmeny: nulla. :D  Nyugodt szivvel mentem be tehat hozza, fogalamam sem volt, mit akar?
Rovidre fogom: felkert, hogy vallaljam el a supervisori allast. :))) ( Mellesleg, valoban ki volt teve egy cedula az oltozoben, de ki a fene olvasgatja azokat?) Szoval: jobb fizetes, heti ket szabadnap...tobb felelosseg... Fel volt dobva a pottyos, foleg ugy, hogy ket ev alatt volt alkalmam megtapasztalni, hogyan bannak a munkatarsakkal: az elso supervosiromat gyakorlatilag kivegeztek... Mondtam: kerek egy nap gondolkodasi idot. Ati szerint azonnal el kellett volna vallalnom, nekem azonban merlegelnem kellett. Rovid gondolkodas utan ugy dontottem: mit veszithetek? Ha ugy alakulnak a dolgok, mar lesz gyakorlatom, mehetek mashova vagy elvegezhetem vegre a tanfolyamot is...szoval igent mondtam. :)
Igy lett belolem supervisor, ambiciok nelkul! :)
A kalandjaimrol a kovetkezo fejezetben!


  

Ami a legnehezebb...

 Ó, nem a honvágy, nem, nem! Hanem a együtt élés... Sokszor belegondoltam már abba, hogy mit tettem volna, ha nem ketten jövünk ki,Attilával. Gondoljatok bele: az ember megérkezik egy vadidegen országba, vadidegen környezetbe és ráadásként vadidegen emberek közé kerül.A legtöbb embernek,aki kijön nagyjából arra van pénze, hogy megvegye a repjegyet, kifizesse az első két heti lakhatását és kész. Londonban pedig igen magasak a lakhatási költségek! Egy dupla szobáért, amelyet meg kell osztanod valakivel, 70-80 fontot is elkérnek hetente, egy single szoba ára pedig, ahol egyedül lakhatsz, elérheti a heti 100 fontot is. És többek között ez az egyik olyan helyzet, amelyre senki sem tud felkészülni : kivel kerülsz össze? Ide bizony felnőtt emberek jönnek, kialakult szokásokkal, rigolyákkal... és hirtelen úgy kell élniük, mintha tizenéves koleszosok lennének... Össze kell költöznöd egy ismeretlen emberrel, aki lehet, hogy horkol, böfög, alkoholista vagy drogos és lehet, hogy büdös a lába is... :D Most persze a legrosszabb verziót írtam, de van ilyen is! Szóval, nem egyszerű és ebből rengeteg konfliktus adódik, mert az ide érkezők jelentős része erre nem is gondol! Számtalan olyan esetnek voltam a tanúja, hogy egymást ismerő emberek jöttek és költöztek össze, mondván: minden a legnagyobb rendben lesz! De ismerni egymást és együtt élni, nem ugyanaz és rengeteg " barátság" megy így tönkre, sajnos. Ráadásul, ezekben a házakban általában 10-12 ember van összezárva, tehát az ingerek hatványozottan érvényesülnek. Jó esetben legalább a szoba jól néz ki, de erre ne nagyon számítson senki. Jó esetben két fürdőszoba van egy házban, rossz esetben egy... Nos, a legtöbb vitát általában a közös helyiségek takarítása okozza: aki takarít fúj arra, aki nem...egy idő után elég unalmas mindig neked rendet rakni. Nem mindenki fekszik egy időben, nem mindenki viseki el egyformán a zajokat és a különféle szagokat. Én például utálom a brokkolit, még a szagát sem bírom, de eddig mindig olyanokkal kellett együtt laknom, akik rajongtak ezért a zöldségért... :(
  Sok vita van a fürdő használata körül is, főleg ha az emberek egyszerre kelnek de sok a vita az egyetlen mosógép körül is. Aztán meg van olyan is, hogy egyszerűen nem vagy szimpatikus valakinek a házban - van ilyen az életben! - és ez keseríti meg az életedet. A generációk közötti konfliktusokról már nem is szólok...
  A helyzet tehát nem egyszerű, de nem is menthetetlen, mert egy idő után megismered a lehetőségeidet és saját házat bérelhetsz olyan emberekkel, akiket kedvelsz és akikkel kijössz! Vagy, eleve olyan házba kerülsz! Mert ez sincs kizárva! :)

Az ügynökségekről...

    Mivel a múltkori bejegyzésem kissé patetikusra sikeredett, ma egy földhözragadtabb témával, az ügynökségekkel foglakoznék. A takarító ügynökségekkel persze, hiszen azok működését ismerem. Londonban szinte valamennyi hotel ügynökségekkel dolgoztat, még az olyan nagyok is, mint pl. a Hilton, a Ritz vagy a Savoy. Ennek nagyon prózai oka van: senki sem szeret bíbelődni az állandóan változó létszámmal, az "egyik nap még vagyok, másnap már nem jövök" típusú szobalányokkal és hasonló problémákkal. Az ilyen helyzetek megoldására jöttek létre az ügynökségek, amelyek szerződéseket kötnek a hotelek takarítására.Szobánként meghatározott összegért dolgoznak, gyakran nem csak a személyzetet, hanem a takarítószereket is ők adják, sőt a mosatásért is ők fizetnek. Ezért bizonyos összeget kérnek el, egy szoba takarításáért, nyilván hotelenként más-és más a tarifa, attól függ milyen magas színvonalú maga a szálloda. Ha jól tudom pl. a mi kis motelünk 5 fontot fizetett még tavaly az ügynökségnek szobánként. Ha azt nézzük, hogy nekünk nagyjából 4 szobáért fizetnek ki 6.19-et, akkor már érthető, honnan nyereségesek ezek a vállalkozások. Nagyobb és macerásabb hotelekben természetesen magasabb az ügynökségnek fizetett összeg, de az órabérek a legtöbb ügynökségnél nem magasabbak a minimál órabérnél. Korábban már írtam, hogy valamennyi hotelben más és más az egy szobára kiszabott idő, illetve mindenütt más és más a hotel protokollja: van ahol minden szobában takarítanak, van ahol csak az üresedő szobákban, tehát mindenütt valami fakszni, ebben biztos lehetsz.
   Az ügynökségek a következő logika szerint működnek: kitalálják, hogy mennyi az a szobaszám, amelyet neked óránként meg kell csinálnod, vagyis mennyi a norma. A betanulási időre azt ígérik, hogy valemnnyi ledolgozott órádat kifizetik, ami általában így van, de 8 óránál sehol sem fizetnek többet.Ez általában 3 hónap, majd ezt követően döntenek arról, hogy maradhatsz-e vagy sem. Akit 3 hónapig nem küldenek el, az általában marad is, ha akar. Aki marad, az pedig igyekszik a norma szerint dolgozni, attól függetlenül, hogy sokan nem tudják: továbbra is órabért kapnak. Pontosan nem tudom, hogyan megy ez de szerintem lehet valami törvény, ami arra kötelezi a munkáltatót, hogy kifizesse a munkával eltöltött idődet. Ezt onnan tudom, hogy folyamatosan írtam a szobaszámokat, de sehogy sem jött ki a norma és a kapott  munkabér közötti összefüggés. Mindig több pénzt kaptam, ugyanis. Egyszer aztán az ügynökséges csaj elszólta magát, mikor  újra felhívta a figyelmünket  a norma betartására, mondván: az elmúlt hónapban öt órával többet fizettek nekem, mint amennyi egyébként járt volna. Tekintve, hogy abban a hónapban egyáltalán nem volt szabadnapom - of course! - napi tíz perc pluszról beszélünk, ami akaratlnul is becsúszik, főleg ha a hotel roppant igényes vagy idióta a supervisorod vagy csak kifogsz egy foltos paplanhuzat- szériát, szóval akármitől! Visszatérve a lényegre: a norma elsősorban arra való, hogy az ügynökségnek meg legyen a maga tisztes haszna. És addig mantrázzák ezt a  norma dolgot, hogy akaratlanul is elkezdesz ennek megfelelni, sőt kialakul egyfajta verseny is a lányok között, hiszen ki nem szeret első lenni? Egyébként meg, ha nem ugrod meg a szintet, elköszönnek tőled. Ilyen egyszerű!
  En jelenleg egyetlen olyan szállodaláncról tudok, amelyik nem ügynökséggel dolgoztat, illetve vannak kisebb de nagyon elit hotelek, ahova motivációs levéllel lehet jelentkezni. Mondjuk, ezen jót röhögtem, mert mit lehet egy ilyen levélben leírni, motivációként? Hogy baromira szeretek takarítani?
A nagyobb és híresebb hotelek közül sokban van saját személyzet is. Egy lány innen a házból a Ritzben dolgozott, igaz csak pár hetet, de ott pl. van saját alapszemélyzet az ügynökséges lányok mellett. És itt szeretnék eloszlatni, ugyanakkor pedig megerősíteni egy, a net-en keringő híresztelést: valóban van olyan, hogy valakit átvesz egy szálloda az ügynökségtől. Mondjuk abban az esetben, amennyiben "kihal" egy szobalány vagy  nyugdíjba megy. Ez a személyzet ugyanis nagyon jó fizetést kap és évek hosszú sorának kell eltelni, hogy bizonyítsd a rátermettségedet, megbízhatóságodat, stb. Aki tehát évek óta ebben a szakmában dolgozik, már nem nagyon vált, azok sokkal hamarabb elmenekülnek. Asszem,én még maradok! :)
     

Sziasztok! :)


   Hosszas kihagyást követően jelentkezem ismét és ennek két oka van. A hosszas hallgatásnak az, hogy gyakorlatilag nem nagyon volt miről írnom...na jó! Kedvem sem! :D De azt gondolom, senkit sem érdekel a munkahelyi napi apró furka-piszka, ami itt is épp olyan természetes, mint minden más helyen, ahol emberek dolgoznak. Röviden: ugyanott vagyok, Kitti is visszakerült - kis kerülővel - , az arca nem változott, a főnök csak " savanyúcukorkának" hívja, Eva felmondott  - hála az égnek! - és már a harmadik supervisort neveljük, közös erővel. :) Magam annyira gyakorlott szobalány lettem, hogy csak akkor nem ugrom meg a szintet, ha minden második percben elgáncsol valaki. :D Jelentős változás még az életemben, hogy buszról metróra váltottam, ami ugyan drágább, de minden szempontból gyorsabb. Így ma már nem utazom naponta 4-5 órát, csak kettőt...összesen! A felszín helyett így most a londoni föld alatti utakkal ismerkedem. Ati is ugyanott dolgozik, szóval ebben a tekintetben semmi sem változott.

   Ami miatt új bejegyzésre szántam el magam, az az volt, hogy Ati ránézett a blogra valamelyik nap, miközben szemrehányóan megjegyezte, hogy milyen régen nem írtam bele semmit... mert ugye ez a MI közös blogunk és már biztosan minden olvasó elpártolt tőlünk. Aztán megnézte a statisztikát és majdnem leestem a székről! Eddig több mint 5 ezren olvasták el ezeket a sorokat és ez nagyon megtisztelő. Ezen túlmenően azonban azt is jelenti, hogy sok embernek van szüksége információkra a külföldi munkavállalással kapcsolatban, ezért döntöttem úgy, hogy folytatom.

   Külön sorba írom, hogy mindenki felfigyeljen rá: nyugodtan kérdezzetek, bármit, amire kíváncsiak vagytok!!! Amire tudok, válaszolni fogok, amit nem tudok: kiderítem! Csak írjatok a "megjegyzés" rovatba és látni fogom.

  Mai bejegyzésemben kicsit szubjektív leszek: az érzéseinkről fogok írni. Közel két évvel ezelőtt iszonyú kétségekkel jöttünk ki ebbe az országba. Lapot húztunk 19-re bár veszítenivalónk már semmi sem maradt. A lányom korábban külföldre költözött, még akkor, amikor nekünk ez az egész meg sem fordult a fejünkben, még álmunkban sem. Amikor először hazajött - Ő Máltát választotta, ma is ott él és valószínűleg egy közepes méretű cunami sem tudná onnan kirobbantani - szóval, amikor először hazajött, mint gondos anya én is megkérdeztem, hogy mégis, meddig akar maradni? A válasza az volt: Anya! Én megtanultam odakint nevetni és ezt nem akarom elfelejteni. Nagyon rosszul esett akkor, amit mondott, mert azt gondoltam: jó anya vagyok, nem szenvedett soha semmiben hiányt, miről beszél akkor ez a gyerek?! Nos, az elmúlt másfél évben tökéletesen megértettem, miről is beszélt. Az elmúlt másfél évben mi is megtanultunk újra nevetni. Sokszor egymáson vagy magunkon, de nevetünk. Mert lehetőséget kaptunk az újrakezdésre és nem dobtak bennünket a kukába, csak azért mert már nem vagyunk húsz évesek. Mert a fizetésünkből meg tudunk élni. Mert nem okoz gondot minden nap vagy másnap. Megismertünk egy más világot, egy másfajta életfelfogást: itt az állam nem ígérget hatalmas nyugdíjat, majd ha megöregszel de nem is szedi el az összes pénzed, hanem hagyja, hogy te magad gondoskodj öregkorodról. Aztán magadra vess, ha nem sikerül! / mondjuk, akkor sem hagynak magadra.../ Itt az emberek többségét nem érdekli a politika és fogalmuk sincs, ki a Nemzeti Bank vagy a Médiatanács elnöke, egyszerűen: élnek. A rendőr rád mosolyog az utcán és megkérdezi, hogy jól vagy-e? Tudom, leírva ez így hihetetlen, de ez egy más világ. Más emberekkel, más gondokkal. Mert itt sem minden tökéletes de legalább vannak lehetőségeid, van ami miatt minden nap fel tudsz kelni és semmi sem kilátástalan. Teljesen mindegy, hogy mivel keresem a kenyerem, az ilyen "ego"dolgok már nem számítanak bizonyos életkor és tapasztalat után. Egy dolog számít: az érzés, hogy szükség van rád és arra amit csinálsz. Nagyjából itt tartunk most. És csak egy dolgot sajnálok igazán: hogy nem korábban, fiatalabb koromban váltottam országot. Ma csak ennyit akartam írni....

A segítségnyújtás... ahogy azt egyesek gondolják...

   Mint egy hete megírtam, sok új lány megfordult már nálunk de arról nem beszéltem, hogy ahányan csak vannak, annyiféle segítségre szorulnak. Persze nem mind, bár ha belegondolok, a muszlim lányt kivéve, mindenkinek segítettem, így vagy úgy. Igazából nem értem ugyan, de az alapszolgáltatásaim közé tartozik, hogy mindenkit én igazítsak el, hogyan juthat el a hotelhez. Hogy ez miért olyan bonyolult, fiatal, már interneten felnőtt nemzedéknek, fel nem foghatom, mert a post cod alapján simán meg lehet tervezni az útvonalat az internet segítségével. Nekem is sikerült... Ám úgy látszik, ez túl bonyolult feladat a legtöbbeknek, így kénytelen vagyok mindenkit én navigálni az első napon. Ráadásul kora reggel kell mindenkit összevadásznom a Victoria állomás környékén, ahol ilyenkor alig pár ezren igyekeznek munkába...percenként! Mert ha azt mondom, hogy keresse meg ezt vagy azt a helyet, egészen biztos, hogy nem találja, ha azt mondom, hogy legyen a Victoria előtt, akkor ő biztosan a háta mögött vár. Még szerencse, hogy voltam tájékozódási futó annak idején a gimiben, akkor nem gondoltam volna, hogy ennek egyszer még hasznát is fogom venni. Az ilyenfajta segítségnyújtás kapcsán eddig csak egy lány borított ki, mégpedig az, aki két nap után fedezte fel a terhességét. A legtöbben ugyanis, az első nap után tudnak egyedül közlekedni és minden másban is önállóak lesznek, de ez a lány különösen értelmezte a segítségnyújtás fogalmát. A próbanapján, ami általában azzal zárul, hogy kap egy szobát önállóan, hogy lássák: hogyan és milyen gyorsan dolgozik, összecsapta a szobát, majd elkezdett hívogatni, hogy kerítsem neki elő az Eva-t, mert ő már végzett és NEM ÉR RÁ itt várakozni. Először azt hittem, rosszul hallok, de kiderült: nem. Halál komolyan gondolta! Mondom, én sem nagyon érek rá - több mint 20 szobám volt - várjon türelemmel, Eva-nak is van elég dolga de ő kitartóan hívogatott. Egy idő után felszaladt bennem a pumpa és mondtam neki, hogy maradjon már nyugton, mire gúnyosan megjegyezte: hát ennyit az én segítségnyújtásomról... Amikor végeztem akkor derült ki, hogy egyszerűen ott hagyta a vödreit és hazament... Ennek ellenére másnap reggel csicseregve felhívott fél 8-kor, amikor én már fél úton voltam a hotel felé, hogy ugye megvárom ma reggel is?! Elmormogtam az orrom alatt egy káromkodást, erőt vettem magamon, mondom: persze. Hát, fél 9-re sikerült is odaérnie, alig fél órát vártam rá...azt hittem megüt a guta! Próbáltam magamon uralkodni - baromira nem szeretem, ha mások játszanak az időmmel - ennek ellenére nem bírtam ki, hogy ne jegyezzem meg: ahhoz képest, hogy mennyire nem ismeri a járást, előző nap pillanatok alatt sikerült elpárolognia a hotelből. Ali kezdtünk el dolgozni hívnak, hogy menjek le fordítani: az új lány elhagyta a kulcsát, ami ráadásul az Eva-é volt...be kellett hívni a főnököt, hogy le tudják tiltani a kulcsot, a lány kikérte magának, hogy hibázott volna, az idő telt, én nem haladtam, Eva ingerült lett, ergo: minden szarba belekötött, tehát én is egyre dühösebb lettem...végül a nap végén meg lett a kulcs a szenyes ágynemű között.
  A második gyöngyszem, akiről el is felejtette írni, ebben a kavarodásban, az az a lány volt, akit eredetileg Kitti helyett akartak hozni, mert lassan dolgozott. Nos, őt is összevadásztam kora reggel, kiderült, hogy az anyja már több mint egy éve itt van, irodákat takarít, ami lényegesen könnyebb munka, mint a mienk de abból a szempontból viszont nehezebb, hogy hajnalban és késő délutántól kell dolgoznod, hogy meglegyen az óraszámod, tehát az egész napod el van cseszve. Ez a lány is helyettesített valakit az anyja mellett de ez nem volt stabil állás. Már az első nap azon aggódott, hogy mi lesz a gondosan manikűrözött körmeivel...mondom: mi lenne? Ha itt maradsz, leesik! Ennyi. Másnap reggel, hajnali fél 4-kor (!) kapok egy sms-t Ágitól, mert így hívták, hogy nagyon rosszul van: megy a hasa, hány. Nos, ennek annyi a valószínűsége, mint hogy engem meghívnak a Buckingham palotába teázni. Mivel számítottak Ágira, így Kittit szabadnapra küldték, tehát megint ketten maradtunk egy csomó szobára. Közben folyamatosan engem vegzáltak a hotelban és az ügynökségtől is, hogy tudjam meg, mi van vele. Kérdezem tőle délután, hogy akkor mi a pálya, erre a válasz:még nem tudja, majd reggel megmondja. Mondom:az egy kicsit késő, végül kiböki: jön másnap. Jött. Következő nap én voltam szabad. Reggel - szerencsére nem hajnalban - újabb sms: többet nem jön, talált másik munkát. Mondom: jó, szóljál az ügynökségnek. Válasz: az ő kártyáján nincs pénz, szóljak én... Szóltam...
  

   Már jó régen nem jelentkeztem de én már csak ilyen vagyok... :) Egy éve és egy hónapja élünk Londonban és összességében azt kell mondjam: még nem bántuk meg. Én egy éve dolgozom, ugyanabban a kis hotelben, ahol kezdtem. Az egy év alatt rengeteg lány fordult meg nálunk és ugyanannyi el is ment. Már lassan nem tudom nyomon követni a jövés-menést. Anikó, aki akkor jött ide, amikor az első szabadságomra mentem, küzdött, mint a fogatlan oroszlán, óránként fakadt sírva de akkor sem adta fel. Több mint egy hónapja dolgozott már nálunk, amikor egyszer véletlenül elmentem a szobája előtt és azt látom, hogy Anikó bent áll a fal és a matrac között, az ágykereten. Kérdezem tőle: te mit csinálsz? Azt mondja: teszi fel a lepedőt...magyarul: semmit sem fejlődött. :D Végül azért került el tőlünk, mert a párja, aki viszont egész jól megértette magát angolul, viszont munkát nem talált valami rejtélyes módon (?), elunta, hogy Anikó mindig késő este ér haza és sosincs vacsora időben az asztalon, így -nemes egyszerűséggel! - átkérte egy hozzájuk közelebbi hotelbe. Őt követte egy román kislány, ő három hétig bírta, elment. Ezután jött egy magyar, szóltak a recepcióról, hogy menjek fel érte. Felbattyogok, és szembe találom magam egy muszlim nővel, fején a hagyományos kendő. Kérdezem a recepcióst, hogy hova lett az új munkaerő, mire rábök:ő lenne az... Mivel intelligens ember vagyok - asszem - szemem rebbent csak kicsit. Kiderült, hogy muzulmán férje van, miatta vette fel ezt a vallást, egyébként perfect angol. Nem egészen értettem, hogyan is került ide, de azt mondta: ő dolgozni akar, bármit. Mondom: azt itt lehet, ám rövidesen kiderült, hogy komoly gondjai vannak más emberek megítélésével. Pillanatok alatt kiderült, hogy itt senkinek nem jó az angolja, csak neki. Ő a vallása miatt nem beszél férfiakkal - ez egy napig tartott, másnap már vidáman cseverészett a karbantartó sráccal. Egyébként meg, ne gondolja senki, hogy ŐŐŐ itt dolgozni fog, csak addig marad, amíg órabérben fizetik és amíg a férjét nem tudja honosítani, hogy aztán majd jól eltartsa őt, mint minden hithű muszlim teszi ezt a feleségével. Ja! És borzasztóan mocskos szája volt, úgy értem: szinte mindig káromkodott.Nem értem miért, de majdnem egészen egy hónapig eltűrték neki ezt a lassú tempót, végül kirúgták. Újabb lány: két napot volt, beleértve a tréninget is, a harmadik napon bejelentette, hogy terhes és nem jön többet...fogalmam sincs, igazat mondott-e, de ennél jobbat is kitalálhatott volna, mondjuk, elég lett volna annyi, hogy: nem. Közben Florica is elment szabira, ami nála általában hosszúra szokott nyúlni, addigra volt már egy román kislány, Monica, aki nem adta fel, voltunk tehát ketten. Mindez nyáron, Olimpia, turisztikai csúcs, ritka volt az a nap, amikor nem húsz fölött volt az egy főre jutó szobaszám, mi pedig vártuk a megváltót, aki nem azt üzeni, hogy drága a metróbérlet, meg igazából nem is erre gondolt. És akkor jött a Kitti, aki fiatal, 22 éves és az első két hetem azzal telt el, hogy lebeszéljem arról, hogy felmondjon. De a ritmust igazából ő sem bírta felvenni, ráadásul - nem értem miért - de úgy viselkedik, mint aki szívességet tesz azzal, hogy itt dolgozik. Már egy hónapja figyelmeztették, hogy baj lesz, ha nem iparkodik de valamiért ezt nem vette komolyan és  - anélkül, hogy bárkivel egyeztetett volna, mint egy normális munkahelyen szokás - megvette magának a repülőjegyet, hogy karácsonykor hazamegy, bármi is történik. Közben én is hazamentem, így lázasan kerestek valakit Kitti helyére, de nem sikerült senkit sem találni, így  Monica volt kénytelen engem helyettesíteni... hát, nem volt őszinte a mosolya... Kitti, azt gondolván, hogy mivel eddig nem rúgták ki, már nem is fogják, felbátorodott és kategorikusan kijelentette, hogy akár elengedik, akár nem: mindenképpen elmegy három hétre szabira, he nem engedik el, felmond!  Mondjuk, ennyi szabi nem is járna neki azokra a hónapokra, amióta dolgozik - így nyílt kenyértörésre került sor: Kittinek mennie kell! A hét elején jött is egy magyar lány, akit én tanítottam be de amikor az ágyat csinálta először, olyan gyakorlott és szakszerű mozdulatokkal dolgozott, hogy gyanút fogtam. Állítása szerint otthon is szobalányként dolgozott. Mondom: szólhattál volna, akkor nem csinálok hülyét magamból. Kitti viszont berágott, hogy ő nem is mondott fel, csak kilátásba helyezte és majd ő bemegy botrányt csinálni az ügynökségre, mert őt nem lehet csak úgy elküldeni. Hát... lehet! Bár, még így is tisztességesek voltak vele, mert felajánlották, hogy ne mondjon fel - nem is tudna, mert még munkaszerződése sincs! - majd ha visszajön és van munka, akkor dolgozhat. Most itt tartunk. Ezt csak azért írtam le, hogy tudjátok:sokan vannak, akik nem akarnak alkalmazkodni, aztán a neten telesírják az oldalakat, hogy az angolok milyen szemetek...
   Már előre rettegek, hogy közeledik a karácsony és csak ketten vagyunk stabilak: Florica és én ... hogy mi lesz ebből?! Majd megírom! :D

Életem párja...

Csak, hogy tudjátok: kivel élek együtt... kis szösszenet Attilától! :D
   Ati kitöltött egy net-es angol felmérőt és 40 %-t ért el. Ennek a következőkben még lesz jelentősége...
  Valamit pakolt vagy keresett az autó hátuljában és rettenetesen beverte a fejét. Bejött és rezignáltan közölte, hogy betört a feje... Persze, kétségbeesetten rohantam oda, hogy mi történt? Szerencsére, "csak" egy nagyobb vérömleny lett az ütés helyén meg egy hatalmas púp. Úgy nagyjából 5 percenként kellett megnéznem hogy biztosan nem tört-e be a feje és kb. ugyanennyi időközönként nyafogott, hogy: "nagyon fáj!" Már kezdtem ingerült lenni... és ekkor megszólalt:
- Olvastam valahol, hogy amennyiben erős ütés éri a fejedet, lehetnek furcsa mellékhatások.
Mondom: mégis mi?
- Hát, például: volt, aki folyékonyan beszélt a japánul, miután beverte a fejét- mondja, majd pár másodperc múlva megszólal: Most képzeld el?! Itt állnék 100%  japánnal és 40% angollal...
Szerintetek? :D

Praktikusságok...

    Tudom magamról, hogy mindazok, akik ilyen blogokat olvasgatnak otthon - mint korábban tettem én is - nem elsősorban sztorikra vágyakoznak, hanem használható ismeretekre. Most próbálok néhány ilyen dolgot csokorba szedni, bár hangsúlyozom, hogy én csak olyat írok le, amit magam is megtapasztaltam. Mendemondákra nem szoktam hagyatkozni.
Az első és legfontosabb: soha ne hidd el, hogy bárki tud neked munkát intézni otthonról, nyelvtudás nélkül!
A második: az élethez, csakúgy mint otthon, itt is sok szerencse kell! Van akinek bejön, van akinek nem. Volt itt egy házaspár, a csajjal együtt dolgoztam egy darabig. Fél évig próbálkoztak és nem sikerült egyszerre munkát találniuk, pedig bármit vállaltak volna. Végül feladták és átmentek Hollandiába. Nem tudom mi van velük.
A harmadik: a nők még csak-csak, de a férfiak nagyon-nagyon nehezen találnak itt munkát nyelvtudás nélkül. Míg pár évvel ezelőtt, gyakorlatilag le sem szállt a géped, már volt munkád, mára ez a helyzet megváltozott. Sok embert láttam már megérkezni, vérmes reményekkel, amelyek pillanatok alatt szertefoszlottak és megbuktak a nyelven. Ma már az a londoni magyar, aki pénzért intéz munkahelyet az egyik szállodaláncnál, nos ő is csak olyan férfiak jelentkezését fogadja el, akik legalább középfokon beszélik az angolt. Sajnos, de ez van!
NI-szám! Nos, sokan ígérik a kiérkezőknek, hogy segítenek ezt megszerezni. Az ember hajlamos azt hinni, hogy valóban, tevőlegesen segítenek...de ebben a legnagyobb segítség max. annyi, hogy lebeszélik neked az időpontot. Már ez is hatalmas segítség, mert a többit neked kell intézned. Neked kell megtalálnod a helyet, ahova menned kell, neked kell megértetned magad az ügyintézővel, szóval fogalmam sincs, hogyan csinálják azok, akik egy betűt nem értenek abból, amit mondanak nekik... egyszer majd megkérdezem... :D Elvileg kérhetsz tolmácsot, mi is kértünk, csak nem kaptunk. Szóval, a gyakorlat az, hogy a területileg illetékes hivatalba - olyan, mint nálunk az önkormányzat - be kell menni, ott vannak ingyenes telefonok. Innen lehet időpontot kérni, az NI interjúra,ahol gyakorlatilag bekerülsz az itteni munkavállalói rendszerbe. Az időpontról levélben értesítenek, van aki pár napot, van aki pár hetet vár erre.Addig is kereshetsz munkát, amíg nincs NI számod, mivel a levélben van egy szám, erre hivatkozhatsz vagy egyszerűen magaddal viszed ezt a levelet is.
Nagyjából ennyi...
Van még egy dolog, amiről korábban nem írtam, ez pedig a bankszámla nyitás. Na, ez még egy nem egyszerű feladat! A korábbi visszaélések és az egyre növekvő számú bevándorló miatt ugyanis az angol bankok eléggé megszigorították a nyitási procedúrát. Összességében azt kell mondanom, hogy ahány bank, ahány bankfiók és ahány ügyintéző, annyiféle variáció van. Nagyon ritkán de akad olyan, akinek azonnal sikerül számlát nyitnia, úgy értem normál számlát. De a legtöbb esetben mindig van valami kifogás: most ilyen papírt hozzál, most olyat, most még ez kell, most még az, szóval van amikor hónapokat kell rá várni. Atinak sem volt egyszerű, még úgy sem, hogy annál a bankánál akart számlát nyitni, amelyiknél a cége is vezeti a sajátját és a főnöke is bement neki segíteni. Én az egyszerűbb utat választottam: nyitottam egy ún. pasport-acontot, aminek a lényege, hogy havi 8 fontos kezelési költséget vonnak de csak egy évig. Amennyiben látják, hogy rendszeresen kapsz rá munkabért, legkésőbb egy év múlva átállítják normális számlára.
Hát nagyjából ennyi a praktikusság, amiket össze tudtam hirtelenjében szedni. Biztosan van más is de azt privátban úgyis megírja, aki akarja. :) Biztosan lehetne többször is írnom, de hetente egyetlen szabadnapom van - ha van! most megint nem volt két hétig! - és akkor kellene mindent megcsinálnom, amire egyébként nem jut időm. Ráadásul, intenzív angol tanulásba kezdtem, na, nem most! Már hónapokkal ezelőtt, amikor  bevezettük a tv-t. Ez a legjobb módszer, mivel itt mindent feliratoznak, még a sportmeccseket is! :D Egyszerre olvasod és hallod és hát a legkedvesebb sorozatomat, a Poiro-t nézhetem! Hát kell ennél több a boldogsághoz? Hát kell... de erről majd legközelebb!
Szolgálati közlemény! Bea! Ne add fel, ott ugyanis biztosan többet tanulsz majd angolul! Időnként írj, hogy mi van Veled, ok? Ja! és irigyellek a tengerpart miatt!
Erre a hétre ennyi...

Újra a fedélzeten! :)

    Remélem, hosszú hallgatásom ellenére még maradt olyan, aki kíváncsi ránk. Sajnos, semmit sem szeretek, ami kötelező, így blogot is csak akkor írok, ha van hozzá kedvem, na meg persze időm és energiám.Meg mondanivalóm...ugye? Nos, most lett egy kevés időm, gondoltam elütöm valamivel, valami értelmessel és most ez tűnt a legjobb ötletnek.
   Két hét pihenő (?) - orvosok, hivatalos ügyek, rokonlátogatás - után tértünk vissza Londonba és újra fejest ugorhattam a munkába. Az elején még úgy tűnt, hogy minden rendben van, a kis spanyol Eva is viszonylag normális volt, bár nála ez az állapot nem szokott sokáig tartani. Ezúttal is így lett. Az első hét után elkezdte a kekeckedést, amit még viszonylag békésen tűrtem, átmentem zenbe... De eljött a pillanat, amikor már ez sem segített. Történt pedig, hogy Eva főnöke terepszemlét tartott és lechekkolta a szobáinkat. és hát persze, hogy azért főnök, hogy találjon hibákat. Itt nem is főnök, aki elégedett mindennel, legalábbis azt hiszik, hogy ez a helyes magatartás. A hibák igen jelentősek voltak: egy pötty a tusfejen, por a falon (sic!), a folyosón a sarkokban egy kevés por, mind főbenjáró bűn...egy 5 csillagos szállodában, talán... Mindegy: Eva, ezen felbuzdulva, no meg azon, hogy úgy érezte: szabad kezet kapott tervei végrehajtásához, elkezdte a trenírozásunkat. Tudni kell, hogy minden nap van egy bizonyos feladat, amit aznap kell elvégezni: hétfőn a fürdőszobák ajtajait kell lemosni, kedden légkondi, stb, egyedül vasárnap nem volt semmi...eddig. A "nagyvizit" utáni napon elkezdődött a vérengzés: a napi munka mellé kaptunk pluszmunkát is, minden nap. Nos, ez azért idegesítő, mert mint már mondtam, minket nem órában, hanem szobában fizetnek. Amennyi szobád van azt elosztják 3.75-tel és annyi az órád. Egy szobára tehát van negyed órád, minden tovább perc, amit bent töltesz, ingyen van. Kicsit ingerültek lettünk tehát, amikor pluszban minden nap falat kellett takarítani, meg még a napi melót is megcsinálni., mindezt időre. Eva a főnökével takarózott a hangulat pedig egyre feszültebb lett és a robbanás nem is váratott sokáig magára, naná, hogy nálam robbant a bomba! Sajnos, úgy vagyok összerakva, hogy meg sem kell szólalnom: minden az arcomra van írva, ha felmérgelnek, akkor különösen! Eva aznap belekötött egy WC-be, mondván hogy mutassam meg, hogy takarítom. Mondom: pontosa úgy mint eddig. De mutassam meg, takarítsam le előtte. Na, akkor borította el az agyamat a vér, elkezdtem csapkodni és elég hangosan adtam hangot nemtetszésemnek is. Eva kicsit meglepődött, főleg, amikor odacsaptam a WC tetőt is és megkérdeztem, hogy ez így már jó lesz? Közölte velem, hogy mivel így viselkedek, felhívja az ügynökséget és áthelyeztet.Mondtam: nem kell, megyek magamtól is, mert ha már szívatnak, akkor tegyék azt órabérben és akkor minden rendben van.Ezzel faképnél hagytam. Vesztemre, aznap jött az ügynökséges csaj, akinek persze Eva azonnal beárult, így az is magához kéretett. Nem részletezem: azzal is jól összevesztem. A következő pár nap elég feszülten telt. Aztán a román kolléganőmnek orvoshoz kellett mennie, így hétfőre kért szabadnapot, amikor egyébként is nagyon sok szobánk van. Az ügynökség küldött egy másik lányt, de arról rövidesen kiderült, hogy már régen nem szobákat csinál, hanem reggeliztet és a közösségi részt takarítja, és hát a kettő nem ugyanaz, ugye? Magyarul: semerre sem haladt. Erre Eva kért egy másik lányt is. Én 5-re húsz-egynéhány szobával végeztem és arra mentem le, hogy a két román lány hangosan szidja Eva-t, románul ugyan, de hát ő a sapnyolból, meg abból, hogy románokkal dolgozik, mindent értett.Hiába mondta nekik, hogy menjenek vissza megcsinálni ezt-azt, ami neki nem tetszett, ezek odavágták a kulcsot és hangosan átkozódva faképnél hagyták. Pár perc múlva Eva-t zokogva találtam az öltözőben.... és persze, amilyen marha vagyok azonnal elkezdtem vigasztalni. Egyrészt, mert nem bírom nézni ha valaki sír,  másrészt meg tényleg megsajnáltam. Ott bömbölt a nyakamban, hogy útálja ezt a munkát, elege van a főnökeiből, a vendégekből. Szóval értettem én az Ő problémáját, mert ha bármelyik idegbeteg vendég kitalál valamit, rögtön őt cseszik le és hát alig húsz-egynéhány éves, nem igazán van még élet tapasztalata, mindenben maximálisan meg akar felelni. Így viszont mi utáljuk, akikkel napi kapcsolatban van és ez nyilván mindenkit megvisel.. Próbáltam lelket önteni bele, mondtam, hogy ne aggódjon, segítek, fogtam a vödrömet és úgy felöltözve cibáltam magammal, hogy hozzuk rendbe, amit ezek elszúrtak. (A pólóm bánta; fekete volt... aztán a hypotól pöttyös lett...)  Nos, ez- után az eset után Eva megváltozott. Valószínűleg felmérte, hogy nálunk rosszabb munkaerőt is kaphatna, mi legalább jövünk mindennap és csak néhány havonta borulunk ki, akkor sem így. Én nem mondtam senkinek, hogy mi történt, nem akartam visszaélni a helyzettel. Sokáig tesztelt, hogy most akkor kihasználom-e a gyengeségét de én nem az a fajta vagyok. Viszont normálisabb velünk és kicsit lazább is lett. Most már naponta hülyülünk egy sort. :) És még sem dőlt össze a hotel... és még én sem kerestem magamnak másik állást. Eddig! :)

Hogyan lehet és kell túlélni? Tuti tippek szobalányoknak!

   Már nagyon régen készülök ennek a fejezetnek a megírására de a korábban vázolt helyzetek miatt erre eddig nem került sor. Ma viszont megkezdem 2 hetes - egyébként nagyon megérdemelt! - szabadságomat és remélem a net is velem lesz, ez alkalommal...
  Nos, akár kisdoktorit is összehozhatnék a témában, shmi-vel ( :D ) ismerem egy kicsit a témát, lehet meg is teszem! Hasznos tanácsok tehát mindazoknak akik: még csak tervezik, akik most vágnak bele, akik már benne vannak és benne is akarnak maradni a szobalányságban!
  Bizton állíthatom, hogy ehhez a munkához két fontos dolog kell. Az egyik a fizikai alkalmasság. Bárhogyan csűrjük, csavarjuk: ez bizony kőkemény fizikai meló, modern kori (rab)szolgaság. Bizonyos idő elteltével már mindened fájni fog: derék, térd, könyök, ujjak...bár olyan leszel mint a primadonnák: amikor színpadra lépsz ezeket elfelejted, mikor vége a darabnak akkor meg beledöglesz. Erre tehát készüljön fel mindenki, aki azt választja. Nem mindenki bírja a heti 6 napos állandó melót, ami - mint az velem és másokkal is előfordult - van, hogy sokkal több nap lesz, pihenő nélkül! Persze, lehet beteget jelenteni, de nem állandóan, hiszen minden helyre legalább ötvenen állnak sorba, ha nem ugrod meg a szintet pillanatok alatt megszabadulnak tőled. Nagyon fontos, hogy próbálj meg fogásokat ellesni a tapasztaltabbaktól: mivel takarítanak, mit. Nekem pl. közel 5 hónapomba került, hogy rájöjjek: hogyan lehet gyönyörűre varázsolni a tükröket, addig csak szenvedtem velük, pedig pillanatok alatt megvan ha ismered a trükkjét! A jó szobalány nem esik neki a szobának, mint bolond tehén az anyjának, hanem: gondolkodik!
  A másik fontos - ha nem a legfontosabb! - elem, és erre sokan nem készülnek fel, többek között én sem: az a pszichés megterhelés, ami sokkal durvább mint a fizikai. Nagyon sokan ezen buknak el, nekem is majdnem sikerült... Nagyon nehéz elviselni az állandó kontrollt és az állandó cseszegtetést! Főleg akkor, amikor az ember azt hiszi, hogy minden tőle telhetőt megtesz és valóban megteszi, mégsem jó! A friss szobalányok jelentős része megpróbál gyors lenni de ezzel párhuzamosan alaposnak is kell lennie. Na, ezt a kettőt kell összeegyeztetni és akkor a siker nem marad el! Kezdőként nagyon bosszantott, hogy sokan sokkal gyorsabbak voltak nálam én meg - hiába volt a nagy akarat - nem haladtam semerre, ráadásul hibát hibára halmoztam! Egy idő után már szép kis üldözési mániám lett, azt gondoltam csak velem tolnak ki, mindenki ellenem van, hagyom a fenébe az egészet! De mivel makacs ember vagyok, maradtam. Nagyon nem szeretek veszíteni! :) Aztán először csak elfogadtam a helyzetet, az érdekes szobaosztásokat, amikből soha nem én jöttem ki győztesen és szépen lassan elkezdtem rendet rakni a fejemben. A supervisor azért van, hogy ellenőrizzen, tehát ott kezdtem, hogy nem húztam fel magam minden egyes mondatán: ha valamit talált visszamentem, megcsináltam, legközelebb arra is odafigyeltem. Aztán már nem akartam gyorsabb lenni senkinél sem, úgy voltam vele: ha kellek így: jó, ha nem: viszlát! Eleinte nagyon féltem az ágyaktól, szinte mindegyik a személyes ellenségem volt, aztán rájöttem, hogy mindegyiknek megvan a maga kulcsa csak ki kell tapasztalni. Szép lassan rájöttem: akkor tudok jól dolgozni, ha megnyugszom! Akkor nincs kapkodás, nincs idegbaj, nincs para... Elkezdtem tudatosan arra koncentrálni, hogy egy zen-budhista állapotába kerüljek...és a dolog működött! Nem kaptam kisebbfajta idegösszeomlást egy foltos ágyneműtől, a több mint 20 szobától vagy attól, hogy valamit nem jól csináltam. Sokkal alacsonyabb hibahatárral és  hatékonyabban sikerült dolgoznom is és sokkal jobban haladtam, mint korábban.
   Persze, azt azért nem állítanám, hogy mindig ilyen állapotban kell lenned, mert birka azért ne legyél! Most is vannak olyan helyzetek, amikor nagyon ki tudnak hozni a sodromból, olyankor nem is fogom vissza magam! Íme egy példa: valamelyik vendég azzal állt elő, hogy büdös a fürdőszobája, természetesen nem az én szekciómban!, mire aznap a mi kislányunk minden istenverte lefolyót fullra öntetett egy olyanfajta porral, amit a klórhoz tudnék hasonlítani de annál sokkal erősebb és csak a tusolók lefolyójához használjuk!És ami nem csak büdös de nem is egészséges...ezért nem használjuk másra! Minden szobában a WC-ket szaglászta, már azt hittem inni is fog belőle, és a végeredmény minden szobánál az volt, hogy  büdös! Hát kérdem én: hogyan lehet egy fényesre suvickolt WC, amibe beleöntöttél 5 liter baromi erős cuccost, büdös??? Aztán, amikor azzal jött elő, hogy öntsünk a WC-kbe is ebből a porból (!), akkor kiakadtam  és önkéntelenül elüvöltöttem magam, hogy : fejezd be! Nyomaték képpen  a kezemben lévő valamelyik flakont a földhöz vágtam mérgemben! Olyan gyorsan felszívódott, hogy csak na és soha többet nem jött elő ezzel az elmebeteg ötlettel! Utána napokig nem macerált! :)))
  Nem állítom, hogy a fentebb vázolt ajánlat mindenkinek megoldás lehet, nekem eddig bejött! Persze minden supervisor más és más: van aki rendesebb van aki kifejezetten élvezi a hatalmát és vissza is él vele rendesen. Ahol az együttműködés legkisebb jelét sem látod hetek után sem,- természetesen alapos önvizsgálatot követően - onnan valóban gyorsan el kell jönni és másik helyet keresni...mert Londonban nem csak sok szobalány van, hanem nagyon-nagyon sok szálloda is!
Good luck! ...én pedig pihenek egy kicsit!

Újabb helyzetjelentés...

   Nos, amikor az előző bejegyzést megejtettem, akkor még nem sejtettem, hogy mi is vár még rám...Ezért is tehettem azt a felelőtlen ígéretet, hogy rövidesen jelentkezem. Egy biztos: a hallgatásomnak most kivételesen nem legendásan híres lustaságom volt az oka. A következő történt...
   Utolsó bejegyzésemet követően román kolléganőm elment szabadságra, első nekifutásra két hétre. Ez, számunkra azt jelentette, hogy ketten - igen, jól olvastátok! ketten - maradtunk ez egész szállodára... Gondoltuk, sebaj, valahogy csak kibírjuk ezt a két hetet?! Hogy mindenki értse, a mi szállodánkban napi átlagban 45 feletti szoba szabadul fel, van amikor bőven 50 feletti ez a szám. Nos, amennyiben ezt elosztjátok kettővel, nem nehéz kitalálni mennyi szoba jut egy emberre...A baj akkor kezdődött, amikor a két hétből egyszer csak három lett... A szabadnap az volt, amikor egy szombatra kettőnket hívtak be, hogy "csak" 14 szobánk legyen, fejenként! Az ezt követő vasárnap szabadult el a pokol! Engem berendeltek vasárnapra, mondván, hogy jön a román kolléganő...aki természetesen nem jött! Kérdem: mennyi szoba van mára? Mondják: 29 plusz a közösségi részek. Ekkor még nem is lettem ideges, azon mér régen túl voltam, akkor viszont igen, amikor mondták, hogy ne aggódjak, mert lesz segítség: egy új lányt kell betanítanom...Na, ekkor kezdtem el fohászkodni! Nem akarom túlragozni: a kezdeti csetlés-botlás után délután negyed ötre készen lettünk, még a supervisor kislány is ágyazott, igaz csak hármat, de az is sokat segített!
  Még aznap elterjedt, hogy Florica nem jön vissza, ami hihető is lehetett, mivel négy év után, minden külön értesítés nélkül elvették tőle a közösségi rész takarítását, ami neki napi két óra pluszpénzt jelentett, addig. Mindenki azt pletykálta, hogy az új lány az ő helyére jött mivel Florica megsértődött és felmondott. Már kezdtem beletörődni, hogy az enyém marad az a nyomorult alagsor, az összes szűk szobájával, amikor váratlan dolog történt, persze ez sem minden előzmény nélkül...
  Történt, hogy a magyar kolléganőm takarítás közben talált egy sampont és hazavitte. Ebben nincs semmi különös, hiszen naponta találunk tusfürdőt, sampont és más kencéket, amiket megvesznek és nem visznek magukkal, mert mondjuk csak kézipoggyászuk van és ekkora mennyiséget nem vihetnek fel a repülőre. Ezeket persze mind hazahordjuk, mert alig hiányzik belőlük valami. Nekem pl. már annyi van itthon, hogy Ati szerint nyugodtan nyithatnék egy drogériát...de ez most mellékes. Az előző esetben viszont az történt, hogy a vendég csak másik szobába költözött de mire az én kolléganőm odaért, a csomagokat már átvitték a másik szobába és a papírjára sem volt felírva semmi. A vendég pedig elkezdte keresni a samponját, ami nem valami szokványos kence, hanem valami spéci hajnövesztő vagy mi a fene volt és 58 fontot kóstált! Amikor a csajt megkérdezték, hogy hol a sampon, rögtön rávágta, hogy kidobta. A karbantartó srác feltúrta az összes szemetes zsákot, persze nem találta sehol. A vendég pedig lobogtatta a blokkját, hogy ő bizony vásárolt egy ilyen terméket és azt a szálloda eltökítette az átköltözés során, így kéri az árát. A hotel pedig fizetett...majd szóltak az ügynökségnek, hogy vonják le a nő fizetéséből! 58 font, az azért itt is sok...
Természetesen megjelent az ügynökség munkatársa és hevenyészett nyomozást folytatott le az ügyben - én tolmácsoltam persze! - majd  közölte, hogy a csajnak bizony fizetnie kell. Erre a lány odavágta a kulcsát, mondván: ebben a pillanatban mondott fel. Egy kis heveskedést követően az ügynökség munkatársa végül megállapította, hogy a hotel a hibás, miért nem jelezte a listánkon, hogy a vendég csak átköltözik? Ebben mellesleg teljesen igaza volt. Akkor úgy tűnt a vihar elvonult, a hotel kibírja azt a nyomorult 58 fontot és mi gürizhetünk tovább, békében. De nem ez történt: egy hét múlva, vagyis a múlt héten újra megjelent az ügynökség képviselője, nem kis meglepetésünkre, és közölte a csajjal, hogy azonnali hatállyal áthelyezik egy másik szállodába...Részleteket sajnos nem tudok, mert ekkor - természetesen! - nem én tolmácsoltam, hanem a recepciós kislány, a csajból meg túl sokat nem lehetett kihúzni, egyébként meg mindenki tagadja, hogy a két ügynek köze lenne egymáshoz. A dolog lényege, hogy úgy jártam, mint Vahúr a kis Vukban, vagyis: ott maradtam egy félművelt segéderővel, már csak az ittas őrizetesek hiányoztak!
  Három napig dolgoztam így, gyakorlatilag egyedül, hiszen az új lányra max. 10 szobát lehet rábízni és még azt sem bírja segítség nélkül megcsinálni, tegnap is sírógörcsöt kapott, mert a nagy kapkodásban a 304-est takarította ki, a 314-es helyett, az sem zavarta, hogy csomagok voltak benne, mi meg közben tűvé tettük érte az egész hotelt, persze hogy nem találtuk, mert a másik oldalon kerestük...
Az élet mára állt helyre, nagyjából, mert Florica egy hónap múlva mégiscsak visszajött dolgozni én meg szerencsére ma nem kaptam csak 15 szobát, így időben hazaértem és megírhattam ezt az új fejezetet. Remélem, holnap folytathatom is! :)

Akkor is újabb ötletek szobalányoknak! :)))

Hát nekirugaszkodom újra és...fohászkodom!
Azoknak szeretnék segíteni, akik még nem indultak el vagy akik már itt vannak és szeretnék túlélni az első heteket, hónapokat. Azért mondom ezt, mert már másodszorra akadok össze olyanokkal, akik nem mérik fel pontosan mire is vállalkoznak. Az elmúlt héten pénteken délután érkezett Londonba egy középkorú hölgy...majd még aznap este megvette a jegyét vissza és másnap haza is utazott...Még a Temzét sem nézte meg, mert mint mondta: nem erre számított!
Most újra elmondom: London egy Bábel! Egy tízmilliós metropolisz! Hát könyörgöm, mégis mire lehet számítania annak, aki idejön? Igen! Itt nagyon-nagyon- nagyon sok ember van az utcán és a legtöbbjük színesbőrű: feketék, sárgák, barnák meg mit tudom én milyenek. Furcsák az emberek és furcsák a szagok, tekintettel arra, hogy szerintem a világ valamennyi fűszere és zöldségféléje meg gyümölcse megtalálható ebben a városban és akkor még nem említettem az ezerféle ázsiai mártást, szószt és egyéb fityfenét. Ezek mindenkinek furcsák, hiszen ilyenekkel otthon nem nagyon találkozol hacsak nem utazol minden nyáron távol-keletre, de akkor valószínűleg nem idejössz dolgozni...
A másik dolog, amire sokan nem számítanak és nem készülnek fel eléggé, azok a lakhatási körülmények. Londonban minden ház régi. Nagyon régi. Vannak persze újak is, csak azokat nem tudod megfizetni. Ezen a helyzeten az sem segít, ha korrekt ügynökséghez kerülsz és lássuk be: ezekből van a kevesebb. Hiába kerülsz olyan céghez, amelyik azon van, hogy normális körülmények között élj, mert azok a házak, amelyeket meg tudsz fizetni - minden korrekció és újítgatás ellenére is! - régiek! A szobák kicsik és csak a legszükségesebb dolgok férnek el benne: ágy, szekrény, esetleg komód... oszt jó napot! Aki tehát már korosabb és ide készül, könyörgöm felejtse el az otthoni lakás vagy ház kényelmét...legalábbis egy időre. Készüljön fel arra, hogy valószínűleg meg kell osztania a szobáját egy ismeretlen emberrel. Ha ezt nem akarod, akkor keress magadnak singli szobát, amelyikben egyedül lakhatsz, csak drágábban. De az együtt élés összes viszontagságát akkor sem kerülheted el és erre jobb ha már otthon felkészülsz, különben tényleg úgy jársz, mint az a csaj, aki a múltkor beparázott és hazamenekült!
Nos, eddig bírta a gépem és én nem kísértem a sorsot, most gyorsan megosztom és holnap folytatom a tippadást! Akkor már tényleg csak szobalányoknak! :)))

!!!!!

Bocs de nagyon mérges vagyok! Megírtam közel 3 órás kínlódással egy következő fejezetet, pont olyat amit nagyon fontosnak gondoltam és kiderült, hogy menet közben lefagyott ez az istenverte net és elszállt a háromnegyede annak, amit írtam! Őszintén? Fel tudnék robbanni!!!
Na, majd nekifeszülök még egyszer csak az már nem lesz olyan...a fene egye meg!

Helyzetjelentés...

Nincs magyarázat, egyszerűen egy lusta disznó vagyok... Igazából mentségemre szolgáljon, hogy... nincs "hogy". Még azt sem mondhatom, hogy hülyére dolgoztam volna magam az elmúlt héten, mivel az európai hóhelyzet miatt szinte alig voltak átmenő turisták, így szobáink sem nagyon voltak. Egyébként Londonban egy darabig, mintegy egész egy hétig tél volt, hóval, hideggel, mindennel. Titkon reménykedtünk, hogy majd jól leáll a tömegközlekedés és nem kell mennünk dolgozni, de nem állt le egyetlen nyavalyás percre sem! Az első hóhullást sokan fényképezték itt az utcánkban, sokan építettek hóembert de ennél nagyobb izgalmat nem váltott ki az emberekből. Ami arra utalt, hogy hidegebb lett az az volt, hogy még az angolok is elővették a felöltőjüket és sokan sapkát is húztak, ám továbbra is akadtak olyanok, akik zokni és harisnya nélkül, balerina cipőben totyogtak a bokáig érő hóban! Néha egyáltalán nem értem az angolokat...
Számomra egyetlen " előnye " volt a hóesésnek: hatalmasat estem a hotel előtt, amikor kimentem a benti gumitalpú cipőmben cigizni és elfelejtettem, hogy hó van odakünn. Utoljára azt hiszem 30 éve estem el, legalábbis ennyire. Spanyol fiúk szedtek össze, akik riadtan kérdezgették, hogy jól vagyok-e, mondtam: persze, minden rendben, majd elbicegtem cigizni... Viszont "szerencsémre" a beteg derékrészemre estem és az ütés valamit helyrerakott a porckorongom körül, mert azóta nem a derekam fáj, hanem a lábam, viszont le tudok feküdni! :) Ati szerint ez lehet a jövőben a gyógymód: ha fáj a sérvem, csak kimegyek az utcára és néha odaverem magam a földhöz...Ha megkérdezik, miért teszem mindezt, majd azt mondom: öngyógyítás...
Ati egyébként túl van élete legnagyobb projektjén: kifestett egy egész házat! Ezt annak fényében olvassátok, hogy életében egyszer festett eddig ablakot; a festők 3 napig próbálták leégetni utána a felhordott festékrétegeket, otthon pedig két év alatt nem tudtam rávenni arra, hogy kicseréljen egy nyavalyás lámpa búrát az étkezőben. Tehát ez nagyon nagy tett az Ő részéről, mondjuk az enyémről is, mert amennyiben Attila csinál valamit, azt teljes elánnal teszi és ilyenkor elviselhetetlen! Persze én már ismerem, így csak a második hét végén borultam ki...
Addig minden este türelmesen végighallgattam a beszámolókat a lakásfelújítás valamennyi apró részletét illetően ami roppant érdekfeszítő volt, elhihetitek! :D
A hotelben viszonylagos nyugalom van: Ezt csak egy rövid ellenőrzés zavarta meg valami hivatal részéről, amelyet ezúttal az általam felügyelt szobákban ejtettek meg:kicsit izgultam a supervisorral egyetemben de a takarításban nem találtak kivetni valót. Másnap reggel viszont nekem ugrott a karbantartó, mert az egyik szobában el volt tömve a légkondicionáló cső- ezt a vendégek előszeretettel dugdossák tele zoknival, papírral meg amivel csak tudják - és szerinte ezt nekem kellett volna észrevennem. Mondtam, hogy én a padlót figyelem és nem a plafont, egyébként sem az én dolgom, hanem az övé, így őt rámolták le és nem engem. Tett ugyan némi bágyadt erőfeszítés arra, hogy az én nyakamba varrja a felelősséget de azóta jobbnak látja, hogy végre tegye a dolgát, így minden nap végigjárja a kiürülő szobákat és ellenőrzi a lukakat.
A szálloda takarítást egyébként ne csak az én beszámolóm alapján ítéljétek meg, hiszen én egy kicsi szállóban dolgozom. Az igazi csúcs, az a 4-5 csillagos szálloda, ahol sokkal jobbak a feltételek: kevesebb (?) szobát - 12-től 16-ig terjed, helytől függően - kell naponta megcsinálni. Viszont van külön kis kocsijuk a tisztítószereknek, az ágyak vagy gurulósak vagy lepattinthatók, mindenesetre jobban megközelíthetőek és több idő is van rájuk. Az ilyen hotelekben általában adnak egyenruhát, van ebéd és napi 8 órás munkaidő. Viszont van bútor a szobában, amelyeket minden nap fényesre kell vikszolni, a fürdőkben sűrűn előfordul a jakuzzi, amit szintén nem egy leányálom tisztára súrolni és olyan supervisorok vannak, hogy az Isten legyen irgalmas a szobalányokhoz! Az ilyen szállodákban jobban is lehet keresni de maga a munka ugyanolyan kemény, ha nem keményebb.
Munkaerőpiaci helyzetről azt tudom mondani, hogy a nők elhelyezkedési esélyei lényegesen jobbak Londonban, mint a férfiaké, főleg ha nincs nyelvtudása az illetőnek. Sok olyan férfit ismerek, akik már hónapok óta itt vannak de mivel nem beszélnek semmit angolul, egyszerűen nem kapnak munkát. Mostanában sok értelmiségi férfi jön ki: régész, nyelvtanár. Ők tudnak angolul, így sikerült konyhai mosogatói munkát megcsípniük... ezzel szerintem mindent elmondtam... Sokan bíznak a közelgő Olimpiában de a jelenlegi információm szerint ezekre a munkákra csak olyanok jelentkezhetnek, akik már legalább egy éve Angliában dolgoznak, gondolom biztonsági okokból kifolyólag. Egyébként baromi nagy szerencsénk van, mert abban a városrészben lakunk, amely az Olimpia központja lesz, vagy már az is. Minden nap látom a hatalmas komplexumokat és minden reggel meg este látni fogom a olimpiai lángot, meg látjuk majd a nyitó és záró tűzijátékot is! Ez nagyon jó... ha már a versenyeket nem látom...:(
Röviden most ennyi, remélem legközelebb hamarabb jelentkezem!

A londoni tömegközlekedésről...

Erősen gondolkodtam, hogy folytassam-e a blogírást, mivel a legutóbbi bejegyzést követően egész héten a leírtakhoz kísértetesen hasonló szituációkba kerültem. Az egyik nap közepe fele, amikor is 8 szobában 12 foltos huzatom volt, eljutottam arra a szintre, hogy hazajövök... Egyébként innen szeretnék piros lapot felmutatni Herr Zimmermannak, aki a British Airwaiys-sel érkezett és sárga lapos figyelmeztetésben részesítem Mr. Marco-t, aki szintén ezzel a légitársasággal érkezett! Iszonyú kupit hagytak maguk után...
Most tehát megosztom azokat az élményeket, amelyek eddig értek a londoni tömegközlekedésben de amennyiben holnaptól minden nap elkések, ne lepődjetek meg ha nem jelentkezem többet! :D
Szóval: első látásra a tömegközlekedés és általában a közlekedés bonyolultnak tűnhet...mert az is! Én a mai napig nem szoktam meg a bal oldali közlekedést, pedig a londoniak - gondolván a sok idegenre! - minden átkelőnél, hangsúlyozom: mindegyiknél (sic!) előzékenyen és gondosan ráfestik az úttestre, hogy merre fordítsd a fejed, amennyiben át akarsz kelni. Ettől függetlenül én még mindig mindenfele nézelődöm, biztos, ami biztos alapon! Az első napokban azt is nehéz volt megszokni, hogy a megfelelő buszmegálló nem a menetirány szerinti másik oldalon van, jó néhány járatot el is szalasztottunk...
Londonban két dolog van, ami nagyon drága: a lakás és a közlekedés. Használhatsz buszt vagy metrot, a busz az olcsóbb, de ez a kiszámíthatatlanabb bizonyos értelemben. Én speciel busszal járok, mert kb. másfél óra csak az út, tehát nem vészes, de akinek nagyon messze van a munkahelye, az metroval jár vagy a kettővel egyszerre. Egy heti buszbérlet jelenleg 19 font, a metro drágább; attól függ hány zónára váltod meg, rossz esetben több mint 40 font is lehet! Ez azért elég drága. A metroról nem tudok írni, mert azt nem használom de buszos élményeim azok vannak dögivel! Egyébként amikor megérkezel Londonba az első dolgod úgy is az lesz, hogy veszel egy oyster kártyát és azt feltöltöd minimum 5 fonttal. Bele tellett jó pár hétbe, mire kiderült, hogy van napijegy is, ami jelenleg 4,30. Ez azt jelenti, hogy amennyiben az utazás megkezdése előtt ennyivel feltöltöd a kártyádat, annyi buszt használsz, amennyit csak akarsz! Érdekes és mindenesetre tanulságos, hogy az angolok arra használják a számítógépes rendszert, amire való: vagyis mindennapjaink megkönnyítésére! Így a kártyák feltöltése is elektronikus úton történik és magán a buszon is elektromosan chekkolsz, sőt az ellenőrök is elektromos kütyükkel ellenőrzik a kártyák érvényességét.
Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a buszokat itt le kell inteni! Hiába állsz a megállóban, ha nem integetsz a sofőr tovább megy. Persze előfordul, hogy integetsz és akkor sem áll meg. Nos ez azt jelenti, hogy egy talpalatnyi hely sincs a járművön!
A londoni buszokon a sofőr a teljhatalmú úr! Ez szentírás! Amennyiben egy sofőr úgy ítéli meg, hogy valami olyan történik a buszon, ami neki nem tetszik - mondjuk állnak a busz lépcsőjén vagy többszöri felszólítás ellenére sem mennek beljebb a buszban - egyszerűen nem indul el.
Vannak rendes és nem rendes sofőrök, csakúgy mint otthon. Van aki megvár ha látja, hogy szaladsz de akad olyan is, aki akkor sem nyitja ki az ajtót ha ott toporogsz ... A londoni buszközlekedést sokan szidják, megbízhatatlannak és lassúnak tartják. Mondjuk van benne valami. A legnagyobb gond az, hogy a megállók egymást érik, alig pár száz méter van közöttük, nehogy már gyalogolni kelljen olyan sokat! Így történhet meg az, hogy az egyébként alig 20 perces út közel a duplájára emelkedik és ha csúcsforgalom netán baleset is van, akkor ne tudjátok meg! Én eddig egyszer szaladtam bele egy ilyenbe: 3 órán keresztül araszoltunk...Még jó, hogy volt nálam víz! Ati persze előzékenyen felajánlotta, hogy értem jön kocsival bár azt nem tudta megmondani, hogy ha mi nem haladunk a dugóban, akkor vele hogyan haladnánk? De Ati már csak ilyen! :)
Londonban nagyon alaposan meg kell tervezned az utazásodat: előfordul, hogy csak 5 perccel indulsz később de a reggeli csúcs miatt háromnegyed órát késel! Tehát van értelme futni a busz után, illetve van értelme szardíniaként utazni. A buszok viszonylag sűrűn járnak, van olyan, hogy egyszerre 3-4 egyforma járat jön egymás után, aztán negyed óráig semmi!
Érdekesség még az is, hogy mondjuk felszállsz egy buszra, amelyikre ki van írva, hogy mi a végállomás. Utazol, utazol, egyszer csak felnézel...és már más a végállomás, természetesen 2-3 megállóval azelőtt, ahol neked le kellene szállnod! Kicsit bosszantó?!
A kedvencem a sofőrcsere: menet közben váltanak egy bizonyos ponton s újabban kétszer jártam úgy, hogy az utasokat is letessékelték a buszokról. De előfordul az is, hogy valami rejtélyes okból kifolyólag szállítanak le, menet közben. A sofőr valamit elhadar a hangosbemondóba, torzít is nem is érted mi a kínja, mert akcentussal beszél de addig hajtogatja, hogy a busz nem megy tovább amíg mindenki le nem száll, ő meg vígan elhajt...
A másik nagy kedvencem az, amikor valaki felszáll és lecövekel az ajtó előtt, mellett - mindegy, de nagyon útban van! - és vagy csak áll ott mint a sóbálvány, vagy neki áll nyomogatni a telefonját és egy istennek sem menne arrébb! Egy-egy megállónál úgy kell átverekedned magad a masszív tömegen, mert mindenki megáll azon a szent helyen ahol felszállt. Kicsit idegesítő szokás.
Mindent egybe vetve Londonban jó buszozni. Az emeletes buszok befogadóképessége határtalan, amikor először megláttam a tömeget, ami a megállóban volt azt mondtam: lehetetlen, hogy ezek mind felférjenek! Felfértek... Az is jó, hogy látod a várost és mindig történik valami vagy az utcákon vagy a buszon. Legutóbb pl. egy erősen italos állapotban és még valami más anyag hatása alatt álló lány kötött bele egy jól szituált emigránsba. A vége az lett, hogy jól összeverekedtek! :D Na persze, az ilyen eset nagyon ritka! Max. annyi történik, hogy békésen araszolgatsz hazafelé és reméled, hogy nem lesz dugó! Ámen!

A balga szobalány esete...

Nos! A nap úgy kezdődik, hogy megtöltöd a vödreidet. Már a harmadik lépésnél észleled, hogy a felmosó vizes vödrödbe túl sok vizet tettél, egész nap ezt kell majd cipelned de nincs idő visszafordulni, csak remélni lehet, hogy a szobabeosztást úgy kapod majd, hogy a víz mennyisége rövid időn belül csökkenni fog. A szobabeosztás természetesen nem ezt a jelenséget vetíti előre; az üres szobák szanaszét vannak szerte a hotelben, vízmennyiség tehát marad! Sóhajtasz egyet, szobabeosztás zsebbe, túltöltött vödör a kézbe: indulás. Első szoba szerencsére a földszinten, igaz nem a kedvenced, túl nagy a fürdő, elég nehéz takarítani, az ágy pedig a legszorosabb az egész szállodában. Nem baj, hamar túl leszünk rajta! Vödrök szoba előtt le, kopogás: "takarító!" felkiáltás, ha senki nem válaszol, akkor nem tévedtek a főnökök, kinyithatod az ajtót. / Ha válaszol valaki, akkor halk "sorry" után elkotródsz./
Ajtó nyílik, villany fel, lélegzet eláll: szerte a földön szemét, az ágynemű összetúrva, mintha csata folyt volna, a fürdőben áll a víz, a szemetes tele a WC-papírból gyúrt galacsinokkal, mintha unatkoztak volna a klotyón ülve... újabb sóhaj. A terepszemle nyomán a rendelkezésre álló 15 percből kettő mát eltelt. Irány az ágyneműs szekrény, ami a hotel másik felén van, mikor odaérsz, rájössz, hogy a kulcsot nem hoztad magaddal...halk ...".sssssza meg "hagyja el az ajkaidat. kulcsért vissza,- persze, hogy nem találod azonnal!- irány a szekrény, cucc kézbe, vissza a szobába. Szemét zsákba, rövid a körmöd így az apró műanyag izéket, amiket az újonnan vásárolt ruhákról cibáltak le hosszú másodpercekig kapirgálod; eltelt idő 4 perc.
Irány az ágy: minden le a földre, a beszorított lepedőt ráncigálod - ezt persze nem tudták összetúrni! - nehezen adja meg magát de végül győzöl! Megpróbálod elráncigálni a faltól a matracot, kétoldalt annyira szoros, hogy alig mozdul, végül lesz egy kis rés, oda pont beleillik a lepedő! Lepedő a kézbe, feldobod a levegőbe és szitáló mozdulatokkal próbálod ráilleszteni a matracra úgy, hogy a másik oldala a kis résbe szálljon. Lepedő a levegőbe emelkedik, felpúposodik, majd ernyedten vissza hullik a kiindulási pontra... újabb szitáló mozdulatok után feladod: ráveted magad a matracra és centiről-centire benyomkodod a kis résbe. Ezt követően megkeresed a megfelelő pontot, ránehezedsz a matracra amely így felemelkedik, na nem nagyon, csak annyira, hogy a lepedő két szélét valahogy beszuszakold a kis résbe. Miközben nyomkodod azon elmélkedsz: miért áldott meg ilyen vastag újakkal a teremtő, mert a sarkoknál nem emelkedik az a nyomorult matrac, egy darabig viaskodsz, aztán feladod! Újabb két perc telt el...
Matracról le, paplan a kézbe, lerángatod a koszos huzatot- persze, hogy nem jön - tiszta huzat kézbe, megkeresed a sarkokat, belerakod a paplant, beilleszted a felső részét, magasra emeled és szitáló mozdulatokkal megpróbálod végigereszteni a paplan egész hosszán. Ezt követően újra magasba emeled és ugyancsak szitáló mozdulatokkal megpróbálod a lepedőhöz hasonlóan beilleszteni a résbe. Az eredmény ugyanaz, mint a lepedőnél, az eljárás is. Amikor a kínlódást követően kisímitod a huzatot felfedezel rajta egy halvány pöttyöt vagy kis lukat vagy valami mást. Rámeredsz, hátha eltűnik, közben ráncolod a homlokodat, talán segít - végeredmény: lerángatod az ágyról, elmész egy másik huzatért és kezdődik minden elölről. Ha szerencséd van, mindezt csak egyszer ismétled meg, ha nincs ez a szám akár végtelen is lehet.. A párnahuzatokkal már nincs olyan nagy gond, mert kicsik de ez is elveszi az időt, amelyből immáron 10 perc eltelt! Végignézel az ágyon, a párnák sarkai kicsit lefiggyednek,- sebaj!, nem szépségverseny- maradék 5 perc a fürdőszobáé. Vödör a kézbe, ekkor már halkan szitkozódsz...Tisztítószer a tükörre, WC-tisztító a megfelelő helyre. Az erre a feladatra való ronggyal sikálod a tükröt, naná, hogy maszatos és a vízkő fele sem jön le, újabb adag szer, újabb sika-mika, végre jó! Van még 2 perced... Tusoló szűrője ki - a nyomorultak! hajat mostak - miközben kitisztítod a benne található hajszálakból megállapítod mint egy igazi helyszínelő, hogy huszas éveiben járó spanyolok voltak Barcelonából - persze ebben segített a poggyász szalag és a szépítőszerek romjai, meg az,hogy láttad amikor elmentek...Eközben letelt a maradék 2 perc és még hátra van a fürdőszoba jelentős része. Magasabb fokozatra kapcsolsz: nekiállsz kisikálni a WC-t, nem megy - Istenem! mikor használták ezt, amikor csak egy éjszakát töltöttek itt?!- és miközben a megkövült maradványokat próbálod eltakarítani, azon tűnődsz, megérte-e annak idején hajtani a jeles szigorlatokra? Konklúzió: fiatalkori énednek arra a felére kellett volna hallgatnod, amely már akkor is azt sugallta, hogy nem...Közben ellenőrzöd a tusfürdőt és a kézmosót, persze, hogy hiányzik valamelyik, irány tehát a messzi szekrény! Ezután szivacs a kézbe, kemikália rá, végig símítod a csaptelepet, a mosdókagylót és környékét, a zuhany minden alkatrészét és a kabin falát majd nekiállsz szárazra törölni az egészet. Eddigre már 5 perccel átlépted a megszabott időkeretet, így tovább pörögve eljutsz a zuhany csaptelepéhez. Ráborítod a ruhát, amivel takarítod, majd amikor száraz magad felé rántod a ruhát... na, ezt nem kellett volna! A rongy beleakad a zuhany kallantyújába és?! Egy pillanat múlva ott találod magad talpig lezuhanyozva, naná, hogy hideg vízzel... Miközben elbattyogsz száraz ruhát keresni, már hangosan káromkodsz, elátkozod az egész hotelt meg azt a barmot is, aki kitalálta, hogy ide gyere...persze, hogy Ati ötlete volt! De erre nincs idő, hiszen már régen túlléptél az időkorláton és még sok-sok szoba vár rád, hasonlóan kellemes élményekkel...:(

London és az ő turistái...

Akármerről nézzük: London egy Bábel! Minden szempontból. Nem csak azért mert szerintem nincs olyan nemzet, -na jó! talán egy-két még fel nem fedezett eső-erdei indián csoportot kivéve- amelyik ne lenne jelen az Egyesült Királyság fővárosában. Többségük természetesen dolgozik de vannak, akik turistaként jelennek meg. Egyébként innen szeretném üzenni a spanyoloknak meg az olaszoknak, hogy elvileg náluk válság van, tehát maradjanak otthon! Nagy valószínűséggel ugyanis ők nincsenek tisztában ezzel a mindenki számára nyilvánvaló ténnyel. Szinte falkában járnak Londonban és nagyon nehéz utánuk takarítani,mert - tisztelet a kivételnek - szinte kizárólag vásárolni jönnek. Először azt hittem, hogy a karácsony miatt vannak ennyien, aztán azt hittem, hogy a leárazások miatt, de most már nem tudom mit is higgyek, mert még mindig nagyon sokan vannak és állandóan esznek mag hajat mosnak! Valamelyik nap az egyik ilyen spanyolok lakta szobában kellett takarítanom. Komolyan mondom, az még nem lenne baj, hogy esznek,mert hát hol egyen, ha nem a szobájában, de azt nem értem, hogy a paprika magjait miért kellett rituálisan szanaszét szórni mindenfelé...elő kellett vennem Henryt is!
Na, szóval:Londonban nincs olyan, hogy ne legyenek turisták. A kedvenceim az ázsiaiak! Utánuk egyébként hasonlóan nehéz takarítani, mert ők is állandóan esznek és ők is több napot töltenek el a szobájukban. Szándékosan írtam ázsiait, mert nem tudom megkülönböztetni a kínait a japántól meg a koreaiaktól -még!- de egy biztos: ők is falkában járnak. A nagyon nagy többség kezében ott az elmaradhatatlan fényképezőgép és konkrétan mindent lefotóznak, ami szembe jön vagy megy. Szerintem,amit még ázsiai turista nem fotózott le, az nem is létezik. Elég murisak de ez nem zavarja őket, folyamatosan kattintgatnak: kép a buszról, kép a taxiról, kép a telefonfülkéről, kép a postaládától, kép a háttérben a Westminster Apátsággal, a Big Bennel, a szállodával, kép a járdáról, a fákról, a galambokról, a lámpaoszlopról..... szóval mindenről! Egy délután elég elcsigázottan várakoztam a buszra, amikor megállt mellettem két fiatal vagy japán vagy kínai. Kezükben az elmaradhatatlan apparát, na gondoltam itt mit fotóztok? Nem fogjátok elhinni: elkezdték fotózni a buszmegállót jelző táblát! Először azt hittem, egy fotó és kész! De nem; minden szögből lefotózták: alulról, szemből, srégen és persze készült egy közös kép arról, hogy állnak az oszlop előtt ketten... Majd behaltam a röhögéstől!
Persze a turistákon jó sokan meggazdagodnak Londonban, teljes iparág épült rájuk. Kedvencem a városnéző kisbusz, ezekből rengeteg van, persze ez is emeletes és csak negyed részig fedett, de minden turista örömmel fagyoskodik rajtuk amíg végignézik a nevezetességeket.
Munkába menet a Trafalgar környékén lehet látni a különféle, hát mívesnek éppen nem nevezhető szuveníreket - királynő, Lady Diana, királyi hintó fényképen, angol zászló,telefonfülke és emeletes busz formájú persely, stb - árúsító helyeket, ezek is szépen forgalmazhatnak.
Egy biztos: London kifogyhatatlan a látványosságokból és szinte biztos, hogy pár nap nem elég arra, hogy bebarangold! De gyönyörű!
Gyertek és nézzétek meg ha nem hisztek nekem!